home 2024. június 23., Zoltán napja
Online előfizetés
„A bizonyítási vágy mindig ott volt bennem”
Szerda Zsófia
2023.03.07.
LXXVIII. évf. 9. szám
„A bizonyítási vágy mindig ott volt bennem”

László Roland frissen végzett színművésze az újvidéki Művészeti Akadémia színész szakának, jelenleg főleg az Újvidéki Színház deszkáin láthatjuk. Játszik a többi közt Az idiótában, a Láthatatlan kölykökben, de a Szabadkai Gyermekszínházban a Gergő szobája című előadásban is. Maximalista, s mindig is az volt.

* Emlékszel az első olyan színházi élményedre, amely meghatározó volt számodra?

  — Ami először nagyon hatott rám, az a Charlie nénje volt Szabadkán a Népszínházban, legalább hétszer láttam. Nagy újítás volt a sok gyermekszínházas előadás után. Élveztem, hogy van benne tánc, zene, hogy borzasztóan vicces, és élveztem Mess Attila átalakulását. Ismertem őt már a Fabula Rasa Színjátszó Grundról, de ebben az előadásban valóban elhittem, hogy egy teljesen más ember. És Szőke Attilára emlékszem, ő is abszurdan festett. A másik meghatározó élményem a Fabulához köthető, ez volt a Rovarok, melyben már játszottam is, s itt döntöttem el, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Ez pontosan tíz éve, 2013-ban volt. Akkor még úgy voltam vele, hogy a musical az a forma, amely igazán érdekel. Nos, azóta ez már változott.


Szabó Róbert fotója

* Miért? Hiszen mindenki tudja rólad, hogy nagyon jól énekelsz.

— Nem fordítottam hátat a műfajnak, csak egy kicsit kitágult a látóköröm. Budapesten, a részképzésen volt lehetőségem zenés színházat látni. Gyerekkorom óta nagy álmom volt élőben megnézni a Nyomorultakat, s amikor végre láttam, hiszen születésnapomra a barátaim vettek egy jegyet, csalódtam. Úgy jöttem ki, hogy egy picit laposnak éreztem. Egyébként azóta sok zenés darab után éreztem ezt. A műfajnak szerintem van jövője, csak tudni kell művelni. De nyilván nem utasítanék vissza egy szerepet a Nyomorultakban. De a fő ok, amiért egy picit eltávolodtam a műfajtól, az az, hogy kitágult a látóköröm.

* Nem arról lehet szó, hogy túl nagy elvárásokkal ültél be az előadásra?

— Lehet, nem tudom. Én terveztem felvételizni a zenés színész szakra Budapestre, de abban az évben nem nyílt osztály, így prózai színész szakra jelentkeztem, sikertelenül, de nem éreztem csalódást, azt mondtam, jó kis gyakorlás ez az újvidéki akadémia felvételije előtt. Végül ide vettek fel, s itt jöttem rá, hogy a prózai színházban sokkal több van, mint gondoltam, és zene is van benne bőven.


Szabó Róbert fotója

* Érdekes, hogy a színészek szinte mindig egy színházi élményt mondanak, amikor arról van szó, hogy miért lett belőlük is színész. Soha nem Robert De Nirót emlegetik egy filmből.

— Én sokáig máshogyan figyeltem meg a dolgokat, mint most, és máshogy raktároztam el őket magamban. Akkoriban nem is tudtam volna a véleményem ugyanígy kifejezni. S nem azért, mert nem volt véleményem, csak nem volt meg a megfelelő szókincs, hogy azt el is mondjam. Így voltam a filmekkel is. Sok filmet megnéztem, jók voltak, elraktam őket magamban valahová, s ennyi, kész, vége. Láttam nagy alakításokat, de nem befolyásoltak annyira. S akkoriban még távolinak tűnt a film világa, elérhetőbb volt a színház. Az akadémia elején még azt mondtam, hogy soha nem fogok filmmel foglalkozni, mert a színház az, ami vonz, de ez már változott, szívesen nyitnék a film világa felé.


Pongó Gábor fotója

* Vizsgaelőadásotokat Horváth Blankával készítettétek együtt, ez a Liselotte és a május. Több szerepet játszol benne, s ha jól tudom, ez számodra nagy kihívás volt, egy picit tartottál is tőle.

— Az én legnagyobb problémám, hogy túlanalizálok mindent. Helyzeteket, embereket, mindent, és beleesek a lehetséges menekülési útvonalak csapdájába. Itt attól tartottam, hogy ott az a sok karakter, viccesnek is kell lennem, ráadásul ez mérhető a nézők nevetéséből. Egyébként nem volt ez annyira drasztikus, s azóta sokat lazult is benne. És sorra jöttek a visszajelzések. Pongó Gábor rengeteget segített, elmondta, hogy szerinte min érdemes változtatni, amitől megnyugodtam, s azt hiszem, sikerült elkülönítenem a hét karaktert az előadásban. Azzal kellett megküzdenem, hogy ne essek túlzásokba, hiszen a ripacskodásra minden esély megvan.

* Van kedvenced ebből a hét karakterből?

— Nagyon szeretem a vízvezeték-szerelőt és Karlt, a bajuszos fickót. A szívemhez nőttek. 

* Szerinted van abban igazság, hogy aki az életben humoros, annak könnyebben mennek a humoros karakterek, és fordítva?

— Ha a színpadi szerephez hasonló a karaktered, akkor nyilván több helyre tudsz nyúlni, több forrásból tudsz építkezni, de egy színésznek az a feladata, hogy mindent el tudjon játszani. Persze a humor a legnehezebb, hiszen van, amin biztosan nevet a néző, egy jó kis hasra esés például, de az igazi humort jól művelni nagyon nehéz.


Pongó Gábor fotója

* Most az Újvidéki Színházban vagy, több előadásban is játszol.

— Jelenleg többnyire a kisebb szerepek találnak meg, és talán egy picit az is baj, hogy nagyon szeretnék bizonyítani, de ezt el kellene engednem, vagy legalábbis lazítanom rajta, nehogy a szerep kárára menjen. Én a kis szerepből is a lehető legjobbat akarom kihozni, s ilyenkor megszólal a fejemben László Sándor tanár úr vagy Góli Kornélia tanárnő hangja, amint azt mondják, hogy az előadás dramaturgiája lehet, hogy éppen mást kíván, s a kevesebb lenne a több. Ha nem rajtam van a hangsúly, attól még része vagyok az egésznek. Nem könnyű, úgy látszik, mindenben megtalálom magamnak a nehézséget. (Nevet.)

* Színészként minden instrukciót meghallgatsz, otthon gyakorlod, átgondolod, javítod, vagy azért a saját fejed után is szeretsz menni?

— Nem tudom ezt kategorikusan kijelenteni, hogy melyik igaz rám. Sok függ a rendezőtől, a próbafolyamattól. Van, amikor mindent átgondolok, kitalálok és kipróbálok, de sokszor megtörténik, hogy nincs kapaszkodóm, nem tudom, merre induljak, s ilyenkor én viszek ajánlatot a rendező elé. Hiszen elvégre ezt tanultuk az akadémián, képesnek kell lennünk létrehozni bármilyen jelenetet, karaktert. De inkább az első felé hajlok. A spontaneitástól néha még félek, főleg attól, nehogy rosszul süljön el valami a színpadon.


Bozsoki László fotója

* Ez a bizonyítási vágy mindig benned volt?

— Világéletemben maximalista voltam, de ezt senki nem erőltette rám. A szüleim sem. Magamtól csináltam, úgy éreztem, hogy ez kötelességem. Tudom, ez nagyon idealisztikusan hangzik, de sokszor mindez gyomorgörccsel párosult. Nem akartam megengedni magamnak, hogy ne teljesítsek a maximumon, és csak a középiskola hozta meg azt az érzést, hogy már szeretettel, kíváncsisággal tanultam az anyagot. De a bizonyítási vágy mindig ott volt bennem. És lassan rájöttem, hogy meg kell hallgatni bizonyos embereket, de túl sok energiám ment el arra, hogy valakiknek megfeleljek, és jó benyomást keltsek. Figyeltem mindenki szavára, reagáltam rájuk, csak néha túlzásba estem, úgyhogy mértékletességet kell tanulnom. Szerintem jó úton járok, de sok energiámba került. Sokszor mondták, hogy ki kellene magamból hozni a „rosszfiút”, de nálam ez nem ösztönös. 

* Van olyan ember, akinek különösen fontos a véleménye számodra?

— Amikor egy nagyobb döntés előtt állok, akkor általában kikérem Katyó (László Sándor) tanár úr véleményét, de a szüleimet is meghallgatom, anyukám már egészen belekeveredett a színházi világba, folyóiratokat olvas, és tud nem teljesen elfogult véleményt mondani, ha kérem. És persze a barátaim, kollégáim véleménye is számít.

* A következő produkció, melyben szerepelsz, az Antigoné. Nem egy klasszikus görög drámát lát majd a közönség, mennyire volt más ez a próbafolyamat?

— Nagy újítás volt, és jó tapasztalat, mert Romano Nikolić szerzői projektumot készít, az Antigoné szövegéből kiindulva a mi improvizációink alapján építette fel a szöveget a dramaturggal, Dorotea Šušakkal. Irányított improvizációkról van szó, melyekben ezek után szabad kezet adott. Izgalmas volt, mert közben egy olyan kis közösséget teremtett, ahol biztonságban érzi magát az ember. Ő egy nagyon motivált, ambiciózus ember, akiben lehet bízni. Egy jó próbafolyamaton vagyunk túl, és most látjuk, hogy a kezdetektől fogva tudta, mit szeretne elérni, nem a sötétben tapogatózott. Egy jelentős szerzői csapattal érkezett, mellyel olajozottan folyt a közös munka. Nagyon össze vannak kovácsolódva, amit jó volt látni. Félmondatokból is megértik egymást. Igazi profik.

* Az Antigoné — Be szép dolog puhára esni című előadás bemutatója után milyen munkák várnak még rád?

— A következő darab, melyben benne leszek, a Šopalović-féle vándorszínház, melyet Táborosi Margaréta rendez, s egyelőre ennyit tudok róla. Egyébként az akadémia vége óta mondogatom, hogy majd most lesz időm foglalkozni mással is, és talán valóban jut időm a történelemre, melyet nagyon szeretek, s a szabadidőmben sokat foglalkozom vele, néha lelkiismeret-furdalásom is van, ha nem teszem. Próbálok ilyen kis szokásokat kialakítani, melyek egyrészt fejlesztenek, másrészt szórakoztatnak. Edzés, olvasás, filmtörténettel is foglalkozom, ezek fejlesztenek és mellette szórakoztatnak is.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..