A bíró is csak ember
Perisity Irma
2020.12.11.
LXXV. évf. 49. szám
A bíró is csak ember

Nagyon kevés ember mondhatja el magáról, hogy nem volt dolga a bírósággal. A „tyúkpereken”, bűnügyi eseteken túl vannak nagyon súlyos családi helyzetek is, amikor a bíróság beavatkozása feltétlenül szükséges. Természetesen a családi esetekben olykor egy kis jóindulattal, emberséggel el lehetne kerülni a pereskedést. Történhetett volna ez így Jolán, az alig ötvenéves asszony életében is.

— Senkit sem hibáztathatok, hiszen én is részese voltam az eseményeknek — mondja hosszas gondolkodás után az asszony. — Azt hiszem, azokban a zűrzavaros időkben úgy gondoltam, hogy a bíró majd bizonyos mértékben igazat ad mindenkinek. Azt persze nem vettem figyelembe, hogy ő is csak ember, és annak ellenére, hogy ismeri, alkalmazza a törvényt, hibázhat. Ebben az esetben csak az a borzasztó, hogy a tévedés következményét ártatlanok viselik egy életen át.

A szüleim gyárban dolgoztak, ma mindketten nyugdíjasok, a külvárosban van egy szép családi házunk. A bátyámat és engem úgy neveltek, ahogy a középosztály minden gyermekét: dolgozni kell tisztességesen, vigyázni a saját és a család jó hírnevére, becsülni az időseket, szeretni a hazát. De mindenekelőtt a családot. Kereskedelmi főiskolát fejeztem be, mindjárt kaptam munkát és tisztességes kezdő fizetést is. A szüleim azt mondták, nem kell hazaadni, de gazdálkodjak vele okosan, gondoljak azokra az időkre is, amikor a magam kenyerét eszem a családommal, amikor számít minden megtakarított dinár. A vállalatban egy évfolyamtársammal dolgoztam, akivel a főiskolán barátkoztunk össze. Igaz, egy kicsit okoskodó, mindenben elsőbbségre törekvő lány volt, de jól megvoltunk egymással, és igazi barátnők lettünk. Huszonöt évesek múltunk, amikor azt mondta, ideje pár után néznünk. Jártunk szórakozni, de csak mértékkel, szerettünk olvasni, tagjai voltunk a városi ifjúsági énekkarnak, egyszóval igazából nem vadásztunk férjre. Neki volt egy — állítólag — jóképű, jóravaló unokatestvére, aki mindössze három hónapig volt nős. Azóta a szüleivel élt, és a barátnőm szerint — ha jól meggondolja, mondta — őt az isten is nekem teremtette. Rábólintottam a dologra, és két hét múlva megismerkedtünk. Valóban jóképű, szórakoztató fiatalember volt, aki az első pillanatban megtetszett. Udvarolni kezdett, igaz, csak havonta találkoztunk, mert más városban élt, de naponta hallottuk egymást. A szüleim is megkedvelték, így nem volt akadálya, hogy remekül érezzük magunkat egymással.

Két év után házasodtunk össze. Persze az udvarlási időszak nem volt felhőtlen, hiszen ez volt az ismerkedés időszaka. De mindaz, amit kifogásoltam nála, nem volt olyan jelentős, hogy megkérdőjelezte volna a házasságot. Tudtam, hogy az együttélésnek is vannak szabályai, melyek közül a tolerancia az első számú. Így mentem férjhez, és eleinte valóban nagyon boldogok voltunk. Amikor két év múlva teherbe estem, a férjem nem volt éppen elragadtatva, de azt mondta, ha úgy érzem, hogy eljött az ideje az anyaságnak, neki nincs kifogása. De azt mindjárt kijelentette, hogy a babasírás az idegeire megy, még ha filmen hallja is, hát még élőben. Persze ezt nem vettem komolyan. Pedig ő komolyan mondta! Erre csak később jöttem rá. Ikreket szültem, egy kislányt és egy kislegényt. Mindkettő egészséges, formás baba volt. A férjem segítségére semmiben sem számíthattam, még a közös ágyból is kiköltözött, mert én éjjelente gyakran keltem fel a babákhoz. Lassan idegenedtünk el egymástól, ő még a gyerekektől is.

Az ikrek negyedik születésnapját ünnepeltük, amikor bejelentette, hogy beadja a válókeresetet. Én abban az időben nem dolgoztam hivatalosan, csak időnként otthon, de ez nem volt biztos forrás. Megpróbáltam beszélni vele, de hallani sem akart a további közös életről. És ma sem tudok magyarázatot adni a kérdésre, miért akarta az egyik gyereket. A fiút követelte, és a bíró — fogalmam sincs, miért — elválasztotta az ikreket. A lányunk nálam maradt, a fiunkat pedig a férjemnek ítélték, és ezen a többszöri fellebbezés sem tudott változtatni. Kimondhatatlanul sokat szenvedtem én is, és a lányom is. A férjem csak annyit engedélyezett, hogy a gyerekek minden második héten néhány órát együtt töltsenek. Más-más iskolába jártak, de állandóan követelték egymást. A lányom hetedikes volt, amikor sürgősen vakbélműtétet kellett nála elvégezni. Nem akart az öccse nélkül a kórházba menni. A volt férjem nagy nehezen engedélyt adott, de ahogy a kislány kikerült a kórházból, azonnal elvitte a fiút. Ő újranősült, elvett egy elvált asszonyt két nagyobbacska gyerekkel. Én akkor indítottam újra pert, hogy összehozzam a fiamat meg a lányomat. És két hosszú év után sikerült. A szüleimmel élünk, nincs anyagi gondunk, mert céget nyitottam, így a férjemtől tartásdíjat sem kérek, igaz, időnként vesz ezt-azt — bár csak a fiunknak. De én nem is bánom. A gyerekeim imádják egymást, én pedig őket. Már a bíróra sem haragszom, hiszen ő is csak ember. Igaz, szív nélkül, de megbocsátok neki.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..