Az évezredes vagy akár évmilliós evolúció során tökéletesedett organizmusokat, természetes szervezeteket megfigyelve a tudósok, mérnökök a természettől szerzett inspirációknak köszönhetően olyan dolgok megalkotására voltak képesek, mint a vízlepergető anyagok létrehozása, melyeket a köztudomásúan erősen víztaszító lótusz levele inspirált. Ez a növény egyébként olyan mesteri szintre emelte ezt, hogy a lótuszeffektus is innen ered (hidrofób felületeknek az öntisztuló képességét jelenti, szóval nemcsak a vizet pergeti le magáról, hanem a legördülő vízcsepp magával viszi a levélen található szennyeződéseket is). A gekkó gond nélkül képes a teljesen sima üvegfelületen vagy akár a plafonon is közlekedni, ezért a lábujjait utánzó tapadási mechanizmusokat is feltalálták a mérnökök. A cápabőr tanulmányozása nyomán létrehozott úszóruhákban pedig az úszók szinte súrlódás nélkül tudunk siklani a vízben. Az intelligens anyagok érzékelésének fejlesztésében a nedvességre érzékeny fenyőtobozok adtak inspirációt. Ha egy kicsit egyszerűbb dolgok felé fordulunk, akkor pedig itt van a tépőzár, melyet a bogáncsok makacs akaszkodása ihletett, és olyan sikereket ért el, amelyek szó szerint az űrbe repítették, mivel a sima ruházati termékek után a NASA az űrhajósai ruháin is alkalmazni kezdte.

Kép forrása: CNET.COM

Az inspiráción túlmutató, biohibrid rendszerek olyanok, ahol természetes vagy mesterséges sejteket és szöveteket kombinálnak mesterséges vagy élettelen komponensekkel, hogy biokompatibilis robotokat és aktuátorokat hozzanak létre. Egy kicsit leegyszerűsítve, mondjuk, ha egy hatalmas acél robotkar nekiütközik egy embernek, csúnya zúzódásokat képes okozni. Ezért a kutatók elkezdtek gondolkozni azon, hogy egy ilyen merev robotkar helyett jobb volna, ha egy állatra (például egy póklábra) hasonlítana, hogy jobban képes legyen elnyelni az ütközést.

Amíg az élő biológiai anyagok biohibrid rendszerekben való felhasználása az elmúlt évtizedekben új, innovatív kutatások előtt nyitotta meg a kaput, addig a biotikus anyagokat, vagyis az élő szervezetekből származó, nem élő anyagokat, mint például a selymet, bőrt, fát, tollat, gyapjút, már a modern tudomány megjelenése előtt is használták az emberek, gondoljuk csak a bőrpáncélokra. Az elmúlt években a pókok által inspirált eszközöket és rendszereket különösen nagy érdeklődés övezi, mert a pókok egyedülállóan irányítják lábaik mozgását, hidraulikus nyomást alkalmazva. A nyomás kinyújtja a lábukat, de amikor egy pók elpusztul, a nyomás már nem áll fenn, ami a rovar lábainak befelé görbülését okozza, ahogyan azt az elhunyt pókoknál mi is gyakran megfigyelhetjük.

Az amerikai Rice Egyetem laboratóriumában egy új tudományág kezdi bontogatni szárnyait, a nekrobotika. A mérnökök most elpusztult farkaspókok tetemét felhasználva hoztak létre robotokat, melyek a saját testsúlyuknál nagyobb tárgyakat is képesek felemelni. Minél kisebb egy pók, annál nagyobb tárgy felemelésére képes. A pókhoz egy tűt ragasztottak, és ennek segítségével növelték vagy csökkentették a nyomást — ahogy nőtt a nyomás, a pók kitárta lábait, a nyomás csökkenéskor pedig „megfogta” a tárgyat. A Rice mérnökei az ismétlődő feladatok elvégzésére szánják majd a pókokat — vagy inkább a tudomány oltárán feláldozott pókok mintájára készült robotpókokat —, de egyéb felhasználási területeket is tesztelnek. Bár lehet, hogy a jövőben nem lesz olyan fájdalmas, ha egy többméteres, hatalmas acél robotkar helyett egy óriási pókláb ütközik nekünk. Azért idő kell, hogy hozzászokjunk a gondolathoz, még úgy is, ha nem vagyunk arachnofóbiásak.