Az izoláció szó az elmúlt egy évben egy picit más síkon kúszott be életünkbe, mint korábban. Már mást jelent, azonnal kapcsolunk hozzá egy hangulatot, sok további új szót. Ricz Géza is ezt választotta kiállítása címéül, nála azonban ez nem egy új keletű dolog, már többször foglalkozott a témával. Aktualitást tehát kereshetünk benne, lehet, hogy találunk, és még az is lehet, hogy nem.
A Szabadkai Kortárs Galériában frissen nyílt kiállítás Ricz Géza képzőművész alkotásaiból áll. Kollektív emlékezet s a mindennapok aktualitásának időben és térben történő tánca valami balkáni ritmusra.
Romos, kihalt terek, betondzsungel, türkiz hajtásokkal, melyeket félbenyesett valami. Talán a történelem, talán az emberek? A szürkületben azonban mégis mindig megjelenik valami szín. Nem minden tompa és nem minden szürke.
Elnéptelenedett, elidegenedett, mégis ismerős helyeken járunk, magányos főhősök, kitakart és félig letépett arcok. Ricz Géza képeinek főhősei nem kíváncsiak ránk, azaz nem bámulnak zavaróan arcunkba. Megfigyelhetjük őket, bár a legtöbbször a lényeget nem mutatják meg nekünk, inkább a fantáziánkra bízzák, a képzelőerőnkre. Remélve, hogy még maradt belőle kellő adag. Ha külön-külön találkoznánk a képekkel, még erősebb lenne a magányérzet, egy kiállításon belül azonban egységet alkotva mégis egymásra találnak a szereplők.
Yugo — I go. Barátok, Gavrilo Princip, Tito, Jugoszlávia, ismerős ismeretlen helyszínek.
Ha valamilyen okból olvasóink mégsem tudnának eljutni a kiállításra, most egy pici betekintést nyújtunk az alábbi fotók segítségével. De elégedjenek meg ennyivel, kínálják fel társaságukat Ricz Géza festményeinek, sétáljanak el a kortárs galériáig, ott fel a lépcsőn, és tegyenek egy kört a képek között. Hiszen mindenki tudja, hogy a festmények élőben hatnak a legjobban.
A Ricz Gézával készült interjúnkat is ebben a számban olvashatják.
Fényképezte: Szerda Zsófi
