De nem, „csak” a szicíliai származású, érzékien mély hangú énekes egyik dala volt. Azóta lesem, mikor jár valahol a közelemben, és most végre lehetőségem adódott élőben hallgatni, hiszen zenekarával a belgrádi Bitef Art Caféban lépett fel a Musicology Barcaffè Sessions programsorozatában.

Lehet, hogy éppen hangszínűk hasonlósága miatt, lehet, hogy csak azért, mert egy az ízlésük, Mario is a soul és az R’n’B vizein evez, s ezeken a vizeken evezett Barry is. Mario művészi családból származik, apja is slágergyáros volt, a nagyi énekesnő, dédapja pedig festőművész. Nem olyan nagy csoda hát, hogy ő is a művészetek felé fordult, és nem lett belőle, mondjuk, építészmérnök. Karrierje elég korán indult, hiszen már tinédzserkorában, tizenhét évesen Ray Charlesszal léphetett fel, ami azért elég nagy szó. Nem sok énekes mondhatja el magáról, hogy Ray bácsi oldalán dallikázott. Már ekkoriban az olasz énekesek legjobbjai is szívesen hívták koncertjeikre vendégfellépőnek, és lemezeiken is gyakran szerepelt. Amikor arról kérdezik, kik hatottak rá, a következő neveket sorolja: Isaac Hayes, Luther Vandross és Donny Hathaway. Az olasz zenei sikerek után a nemzetközi sikerre sem kellett sokáig várnia, a This Is What You Are című slágerrel szinte berobbant a köztudatba. A dal a San Remó-i dalfesztiválon is elhangzott. Jazz, funk, soul, pop vagy brazil zene, Mario mindegyikben megmártózott, hiszen szeret kísérletezni, sőt, egy karácsonyi albuma is van, és képzeljék csak el ezt a mély, bársonyos hangot a kályhában ropogó tűz mellé. Vagy bármi mellé. Igazából minden hangulathoz illik ez a kellemes bariton. Tengerpartra, takarításhoz, elalváshoz, bulihoz vagy utazáshoz.
 

Szóval ő az a Mario, akinek a koncertjére Belgrádba utaztam, s azt kaptam, amit vártam. Egy igazi bárkoncert volt ez, nem az a színházban ülős, csendben maradós. Hogy melyik a jobb, nem tudnám megmondani, hiszen itt egy picit néha túlcsordult a hangzavar, olyan érzésem volt, hogy az emberek fele nem is a koncertért jött, hanem csak egy kicsit beszélgetni a barátokkal. Ezért gondolom, hogy más hangulata lett volna egy színházi térben, másrészt viszont így megkapta azt a jazzklubos morajlást háttérnek, amely jót tett a zenének. Fene tudja.

A zenekar tagjai nagyon jól lettek összeválogatva, senki nem akarta túlszólózni a másikat, egy nagyon erős alapot festettek hangszerükkel Biondi alá. Rajongok a fuvola hangjáért, szerintem az egyik legszebb színt adja bármelyik stílushoz, s nagy örömömre a zenekarban ott szólt, zengett ez a légies hangszer, már az első számban. A kétórás koncerten a slágerek mellett néhány kevésbé ismert dal is elhangzott, voltak balladák és táncra csábító, pörgős ritmusok is, Mario angolul és olaszul énekelt, majd utolsó számként előadta a legnagyobb slágerét is. This Is What You Are — énekeltük mi és a mellettünk álló olasz asztaltársaság is teli torokból. Az az érdekes, hogy egy koncerten általában az instrumentális részeket is szívesen hallgatom, sőt, sokszor nem is hiányzik az ének, itt viszont minden dalnál azt vártam, mikor énekel már Mario. Elég nagy függővé válik az ember a hangjától. Mint egy olasz kávétól.

S ahogy az olasz presszó ébren tart, úgy tartott ébren ez a jó kis koncert is, hogy az a néhány óra csak egy-két percnek tűnjön, melyet az első hajnali busz indulásáig kellett kivárni.