A bánat is betegség
Perisity Irma
2020.11.06.
LXXV. évf. 44. szám
A bánat is betegség

Mindenki ismeri a mondást, hogy bánatában meghasadt a szíve. A középkorú beszélgetőtárs azt mondja, a bánat nemcsak érzelem, hanem betegség is, melynek fatális következménye lehet. Bizonyítékként idős nagynénje életét meséli el, melyet az egész család vele együtt szenvedett végig.

— Ki kell emelnem, hogy a nenám életét az egész família megélte, de segíteni senki sem tudott — mondja a jól öltözött, gyászruhás asszony. — Elég népes család vagyunk, a szülők nagyon korán elhaltak, és az öt apró gyereket a nenák és a batyák vették szárnyuk alá. Az anyámat és a húgát, a nenát — akiről beszélni szeretnék — egy idős, magányosan élő zenetanár nagybácsi vette magához. Ő nevelte fel, ő adta férjhez őket. Az már nem az ő hibája, hogy a lakhatáson és a koszton kívül nem sokat tudott adni a két lánynak. A nagybácsinak jó szíve volt, de nem volt érzéke a gyermekneveléshez, különösen a kislányokhoz nem értett. Anyámék úgy nőttek fel, hogy egymást oktatták az életre. Anyám ment elsőként férjhez, szült két gyermeket: engem és a húgomat. A nena csak néhány évvel később köthetett házasságot, mert előbb mindig a rangidős alapít családot.

Ötéves voltam, amikor a nena is férjhez ment, és néhány év múlva meghalt az apám. Nenáéknál csak évekkel később érkezett egy kisfiú, aki testvér nélkül nőtt fel. Mindent megadtak a fiuknak, miközben segítettek az anyámnak is, hogy felneveljen bennünket. Egyébként az egész család nagyon összetartott, talán éppen azért, mert nem volt lehetőségük, hogy együtt váljanak felnőtté. Én különösen ragaszkodtam az unokaöcsémhez, cipeltem magammal még akkor is, amikor már felnőttem. A húgommal középiskolát fejeztünk be, férjhez mentünk, két-két gyereket szültünk, akiket úgy neveltünk, hogy sok testvérünk van. Ennek következtében a család minden tagjának gondját-baját mindannyian elszenvedtük. Egy kicsit valamennyien rosszalltuk, hogy a fiukat amellett, hogy valósággal imádták, szigorúan ellenőrizték is — különösen a nena. És örökké összehasonlították azonos korú ismerőseikkel, akiket példaként emlegettek. Betegesen ügyeltek arra, hogy jó hírben álló legénnyé serdüljön. Az volt az első jelentős gond, hogy a fiuk beiratkozott ugyan az egyetemre, de még az első év vizsgáit sem rakta le — otthagyta Újvidéket. Akkoriban gyakran volt nálam, sokat panaszkodott a szülei nevelési módszerére, és mindig azt mondta, sokszor érez kényszert, hogy valami hülyeséget csináljon, csak azért, hogy bosszantsa őket. Munkába állt, szépen is keresett, élte a fiatalok gondtalan életét, de útközben valahogy elveszítette a felelősségérzetét. Megnősült, született két gyönyörű gyerekük, akiket — a család is úgy látta — valóban szeretett. De amikor megindult az ország széthullása, egyre nagyobb lett a munkanélküliség, nehezebbé vált az élet, ő is állás nélkül maradt. És ekkor kezdődtek a nagyon nagy gondok. Képtelen volt előteremteni a család fenntartásához szükséges pénzt, hát fondorlatos módon — a jó beszélőtehetségének köszönhetően — egymás után verte át az ismerősöket, rokonokat, és óriási adósságot halmozott fel. Közben állandóan bizonyítani akart a szüleinek, megállás nélkül elérhetetlen munkalehetőségek után járt. És ebben a rohanásban jelentős szerepet kapott a kicsapongás is. Tíz-egynéhány év házasság után bekövetkezett a válás, mely nemcsak a családját tette tönkre, de a szüleit is. Az apja, egy csöndes, talpig becsületes ember, a válásuk után néhány hónappal — ahogy egymás után jelentkeztek az adósságok behajtásáért ismerősök és ismeretlenek — gyorsan meghalt.

A nena egyedül maradt. És lassan, de láthatóan egyre csöndesebben világított élete gyertyája. Mivel a fia semmiféle segítséget nem nyújtott a gyerekeinek, sőt, a munkahelyén is felmondott, hogy ne tudják behajtani rajta a megítélt tartásdíjat, megkezdődött az évek folyamán vásárolt ingatlanok — kicsi gyümölcsös egy hétvégi házzal, öt hold szántóföld, két házhely a városban — eladása. Az unokáit a volt menye egyetemre küldte, sosem tudjuk meg, mennyit szenvedett, hogy egyedül pénzelje a képzésüket. Mivel Belgrádban voltak egyetemisták, lassan megszakadt a kapcsolat a nena és az unokái között, illetve a látogatások is megritkultak, amit a nena nem tudott elviselni. Közben ugyanis — amikor már nem volt mit eladni, de még mindig jöttek, akiket a fia átvert, pénzt követelve — az unokaöcsém lelépett. Ennek már vagy nyolc éve, és azóta senki sem tud róla semmit. A nena pedig belebetegedett a történtekbe. Egyre rosszabbodott az állapota, de egyetlen orvos sem állított fel nála konkrét diagnózist. A végén én léptem közbe, és javasoltam, menjünk át Magyarországra, hogy kiderüljön, mi a baja, és javuljon az állapota. Erre a nena azt mondta, számára a diagnózis semmit sem jelent, neki gyógyszer sem használ, mert a lelke, az élete fáj. Elmeséltem ezt egy pszichológus ismerősünknek, aki azt mondta, bizony, a bánat is lehet betegség, nem csak érzelem. És erre nincs orvosság. Ezért temettük el két hónappal ezelőtt. Az egész rokonság eljött a temetésre, csak a fia nem.

Ilusztráció (Pixabay.com)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..