Vérzik, de nagyon!
A Népszínház magyar társulatának évadzáró estjén az Ágoston Pribilla Valéria tanár, a Városi Könyvtár igazgatója, Mihályi Katalin újságíró és Urbán András rendező, a Kosztolányi Dezső Színház igazgatója alkotta zsűri a 2005/2006. évad legjobb főszereplőjének G. Erdélyi Herminát és Kovács Frigyest választotta meg. A legjobb epizódszerep díját az idén Karna Margit és Kálló Béla vihette haza. A közönség G. Erdélyi Hermina és Mess Attila mellett tette le a voksát. Pálfi Ervint különdíjban részesítették, és külön kiemelték zenei szerepvállalását. Szőke Attila kapta a legkreatívabb művész díját.
Ezzel le is zárhatnám a cikkemet, hiszen a lényeget megírtam. Mégsem teszem ezt meg - még akkor sem, ha tudom, hogy az olvasótábor egy részét ennél több már nem érdekli -, mert a gálán is többszörösen fel szerették volna tenni a pontot az i-re. És nem kérdezték meg a légszomjjal és meleggel küzdő közönséget arról, hogy vajon szívesen nyalogatná-e a vérző vad sebeit.
Meglepetésekben sem volt hiány ezen az esten. Először Kalmár Zsuzsa bukkant fel a színpadon hosszú idő után, majd viszontláthattuk/hallhattuk Katkó Ferencet. A Körmöczi Petronella és Szőke Attila műsorvezető páros megismertetett bennünket az új műsorkoncepcióval: a hagyományoktól eltérően ezúttal ugyanis nem csupán az elmúlt évad bemutatóiból készült egyveleggel kényeztették művészeink a közönséget. Adott esetben nyolc mögöttünk hagyott évadból láthattunk szemelvényeket, próbálkozásokat és technikai malőröket. Senki sem állítja, hogy ez a korszak leányálom lett volna, éppen ezért kétségtelen, hogy kemény harcokat kellett vívni a megmaradásért és a fennmaradásért. Ez alatt a nyolc év alatt Kovács Frigyes színművész ült az igazgatói székben, abban az irodában, melyhez ezután már Mezei Zoltánnak is kulcsa lesz... a korábbi direktorral egyetemben, hisz azért egyet még Ő is megtart magának. De, állítja, mielőtt bemenne, bekopog, és csak akkor lép be, ha azt mondják: ,,Szabad!' És... honnan tudhatjuk, hogy a koraszülött életképesebb lesz-e a halva születettnél?! Én nem tudom. Csak, tudják, bármily fájdalmas is, még a halva születettet is világra kell hozni, mint ahogyan bárki mást ezen a földön. Még ha fojtogat is a köldökzsinór... Így volt ez korábban is.
Újra élvezhettük viszont a korábban oly könnyen szívünkbe zárt darabokból vett részleteket, mint a Kabaré, A kopasz énekesnő, a Holdbéli csónakos, a Van, aki forrón szereti, a Nem fáj és még folytathatnám (elnézést a teljesség igénye nélküli felsorolásért). De élmény volt a Murlin Murlo szereplőiből kovácsolt kórus repertoárja vagy a Szulamit paródiája is. És talán nem én vagyok az egyedüli, aki azon kapta fel a fejét az utolsó percek egyikében, hogy új díjalapító ötletek támadtak, avagy: az évad színésze díjazta volna a legjobb bábost és bábot is! Csuda dolgokra derült itt fény! Önök tudták, hogy a báb akkor a legjobb, amikor sok rongy van benne? Magam is meg-megdöbbenek azon, milyen tanulékony az ember.
Csűrném-csavarnám még, de már semmi értelme, magam is unom. Ennek az évadnak, ennek az érának vége. A vég csak a mi begyöpesedett gondolatvilágunkban jelenti a pusztulást. Ezt is megtanulhatnánk végre már: ahhoz, hogy valami újat, valami csodásat és remeket alkossunk, le kell zárni az előző ebbéli akcióinkat. A vég az újat teremti, utat mutat. Mert, ha minden ajtót nyitva hagynánk, csak huzat kerekedne. S ez kinek lenne igazán jó?