Nem tudom, ki hogy van vele, de engem rendkívül bosszant, amikor azt hallom: Hiszen az csak egy kutya! A mondat megfogalmazója ezen azt érti, hogy az ember legjobb barátjának nevezett kutyát nem kell állatorvoshoz vinni, ha beteg, nem kell megfelelően gondoskodni róla, elkergetheti, kiteheti az utcára, ha megunta — mint egy használati tárgyat, melynek lejárt a szavatossági ideje —, hiszen úgyis lesz másik. Az is gyakori, hogy a kutyát egyszerűen a kert vagy az udvar kellékének tartják — mondják a zentai lajkások.
A Lajka Állat- és Természetbarátok Egyesületének tagjai egy éve tevékenykednek azért, hogy megváltoztassák a közvélekedést, felhívják a lakosság figyelmét a felelősségteljes állattartás és a környezettudatos gondolkodás fontosságára.
— Az elmúlt időszakban nagyon sokat dolgoztunk — mondja Gondi Martina, az egyesület elnöke. — Szerencsére olyan emberek vannak a szervezetben, akik ragaszkodnak a kitűzött céljaink megvalósításához, kreatívak és rendkívül jó ötletekkel állnak elő. Soha nem gondoltam volna, hogy lehetséges egy közösségből ilyen összetartó csapatot szervezni. Olyan személyekre találtam, akik megváltoztatták az emberekről alkotott véleményemet, elképzelésemet.
Csak egy telefonhívás?
A lelkes mondatok után azonban Martina rátért a problémák ecsetelésére, de — mint hangsúlyozta — próbál informatív lenni, nem érzelmes.
— Sajnos a lakosság úgy kezel bennünket, mint egy menhelyet. Pedig csak civilszervezet vagyunk, önkéntesekkel, akik a szabad idejüket fordítják erre a munkára. Nincs sok kiépített karámunk, az állatok elhelyezése inkább a találékonyságunktól és az ideiglenes befogadók jóindulatától függ. Jelenleg tizennégy kutyáról gondoskodunk, a megalakulásunk óta azonban legalább 30 cicának és 70 ebnek sikerült gazdát találnunk.
Hetente többször is hívnak bennünket azzal az indokkal, hogy valaki megunta a kutyáját, és nekünk adná, vagy nincs szüksége a kölykökre, és szeretné, ha elvinnénk őket, esetleg látott, talált egy ebet az utcán vagy a határban, és tőlünk várja, hogy fogjuk be, helyezzük el. Zentán a felsorolt gondok megoldására nem létezik semmiféle intézményes keret, nincs kutyamenhely, pedig nagy szükség volna rá.
Pető Beátának és a terápiás kutyájának, Pannának köszönhetően tartottunk már foglalkozást kisdiákoknak az általános iskolában, továbbá megszerveztük a Nagy Madárnapot, mely szintén a gyermekeknek szólt és nagyon sikeres volt, valamint igyekszünk jelen lenni az összes nyilvános eseményen. Ilyenkor bemutatót tartunk, különféle apróbb tárgyakat — például kitűzőket, hűtőmágneseket — árusítunk, adományokat gyűjtünk, egyszóval próbáljuk felhívni magunkra a figyelmet.
— Általában nem a gyerekekkel van a gond, hanem a felnőttekkel — kapcsolódott be a beszélgetésbe Pető Beáta. — Nem a gyermek akar megszabadulni az ajándékba kapott házi kedvenctől, hanem a szülei. Több esetben előfordult, hogy felnőtt fogadott örökbe kutyát, aztán vissza akarta adni, mert nem olyan lett, amilyennek ő elképzelte, ugrált, kapart stb. Sokaknál ez már elég ok arra, hogy megszabaduljanak tőle. Az meg sem fordul a fejükben, hogy a kutyát nevelni kellene.
Beáta egyébként kutyájával megszerezte a terápiás kutya, valamint a felvezetői igazolványt, melynek birtokában az Európai Unió területén úgynevezett állatasszisztált terápiát végezhet. Magyarországon elsősorban a kecskeméti Kutyával Egy Mosolyért Alapítvány foglalkozik ezzel az eljárással. Itt habilitációs, vagyis segítő kutyákat képeznek ki vakvezetésre, mozgás-, valamint hallássérültek életének a megkönnyítésére, terápiás célokra.
— Ha valakit befogadunk az életünkbe, legyen az ember vagy állat, akkor tudnunk kell, hogy ő is független lény, így kell hozzá viszonyulnunk. A kutyával foglalkozni kell, a cicának el kell nézni, ha felmászik a függönyre — fejtegette Marti-na, majd hozzátette, az imént felsorolt rendezvényeken kívül vannak más akcióik is, melyek nem ennyire látványosak. — Ha tehetjük, kimegyünk a helyszínre, leolvassuk az állat chipjét, vagy elhozunk egy rossz állapotban lévő kutyát. Ezeknek a kutyáknak a tartása mindennapi etetéssel, takarítással, sétáltatással jár, mi sem tekinthetjük őket tartozéknak. A régóta nálunk lévő kutyákat tanítjuk is, a viselkedésükön szépen látszik a fejlődés, az utcáról jövők azonban bizalmatlanok, sok energia kell hozzájuk. Ha betegen kerülnek hozzánk, orvosi ellátásban részesítjük őket. Ezért bosszant, ha az emberek úgy gondolnak ránk, mint egy telefonos forródrótra, és elégedetlenkednek, ha nem visszük el azonnal a számukra feleslegessé vált kutyát. Erre csak azt tudom mondani, hogy aki úgy gondolja, rosszul dolgozunk, az csatlakozzon hozzánk, segítsen nekünk akár csak néhány napig. Én is tudom, hogyan kellene ennek az egyesületnek tökéletesen működnie, de sajnos, ebben a valóságban, amelyben mi élünk, ezt az álomvilágot nem lehet megvalósítani.
Kik támogatják a Lajkát?
Martinától és Beátától megtudtuk, hogy az állatorvosi állomások nyitottak feléjük, együttműködnek velük. Állandó anyagi forrásuk nincs, a tagsági díjból és a rendezvényeken gyűjtött adományokból tevékenykednek. Gyakran a saját zsebükbe nyúlnak, amikor például élelmet kell vásárolniuk védenceiknek. Szerencsére akadnak időszakos támogatóik, akik kutyatápot, feleslegessé vált kutyaházat, etető edényeket ajándékoznak nekik, a helyi rádióban pedig meghirdethetik a kutyás felhívásaikat.
Az egyesület egyik legfiatalabb tagja, Nagy Abonyi Árpád lapozható, internetes magazint készít, melyből nemcsak a Lajkára vonatkozó legfontosabb tudnivalókról értesülhetnek az érdeklődők, hanem híreket, érdekességeket is olvashatnak kutyákról, macskákról. Hamarosan weboldaluk is lesz, melyet Mészáros Róbert ingyen készített el számukra.
Ebben az évben ivartalanítási kampányt szeretnének indítani — kivitelezésében az önkormányzatra is számítanak, valamint a chipezés fontosságára kívánják felhívni a figyelmet. Az utóbbi esetében arra is figyelmeztetnek, ha a kutya valami oknál fogva új gazdához kerül, akkor a chipben át kell íratni az adatokat, illetve frissíteni kell, ha valaki lakcímet vagy telefonszámot változtat.
Együttműködnek a magyarkanizsai Mancs és az adai Pongó egyesülettel, mely hasonló problémákkal küszködik, mint a Lajka.
— A magyarkanizsaiak már tapasztaltabbak, sokat segítenek nekünk. Külföldi kapcsolataink még nincsenek, a napi munka mellett nem jut időnk a kialakításukra, pedig az egyik álmom, hogy a tagjainkat elküldjük jól működő külföldi egyesületekhez vagy menhelyekre tapasztalatot szerezni — avat be elképzeléseibe Martina, majd összegzi az elhangzottakat: — Nagyon nehéz nemet mondani, de muszáj. Nekünk azzal kell szembesülnünk, hogy nem menthetünk meg minden állatot, Zenta lakosságának pedig azzal, hogy nem tudunk minden állatot elhelyezni. Szerények a lehetőségeink. Ha 150 férőhelyes menhelyünk volna, az is megtelne. Sajnos 60-70 százalékát azok a kutyák töltenék meg, amelyeket meguntak, amelyekről lemondtak. Ez nincs rendjén! A mi célunk az, hogy az utcán lévő kutyákon, macskákon segítsünk.
