- Mindannyiunk számára adva van a felemelkedés lehetősége. Felemelkedésen azonban nem szárnyakon való fellibbenést értek, mert a felemelkedés alkalmasint leszállást is jelenthet - vallja Makovecz Imre világhírű építész, a magyar szerves építészet stílusteremtő alakja, aki teljesen egyéni kompozíciójú épületeivel vált híressé, világhíres magyarrá. Számára az építészet a környezetünkbe illő, emberbarát, természetes anyagok felhasználásával készült építményt jelenti, amelynek úgy kell kinéznie, mintha az alja a földből nőtt volna ki, a teteje pedig az égből ereszkedett volna le rá - mondja a díjazott méltatásában Hajnal Jenő, az elismerést odaítélő bizottság elnöke, majd így folytatja: - Az Aracs-Főnix-díjjal azt szeretnénk megköszönni neki, hogy az ősi tradíciókból, a nemzeti hagyományokból merítkezik, amelyek nemcsak égi származásunkra ébresztenek rá bennünket, hanem nemzetünk iránti felelősségére is - így adva hitet és erőt nekünk is ahhoz, hogy fölvegyük a küzdelmet minden nemzetpusztító gondolattal, szándékkal és tettel.
A díjátadás és az ünnepi műsor után az egyik kolléganővel próbáljuk Makovecz Imrét megtalálni a tömegben, hogy interjút készíthessünk vele. Meg is pillantjuk, amint táskával a kezében igyekszik a lépcsőház felé. Nagyon siet, mondja, ezért csak egy rövid interjúról lehet szó! Sutba kerülnek tehát az előre szépen felfűzött kérdések, és - in medias res - a dolgok közepébe vágunk!
- Amikor Magyarország felől érkezik ide Szabadkára, és átlépi a határt, milyen érzése van? Mint építészt kérdezem. Azt érzi, hogy megérkezett az egykori magyar Délvidékre, vagy inkább már Szerbiába? - kérdezem.
- Amikor megkaptam az értesítést, hogy jöjjek ide, föl sem merült az agyamban, hogy útlevélre van szükségem - mondja komolyan. - Szabadka itt van Szeged mellett, úgyhogy megdöbbenve vettem tudomásul, hogy nekem útlevelet kell kiváltanom, és azt sürgősséggel kellett elintéznem. Ma reggel kaptam meg. Nos, ebből, remélem, érthető, hogy számomra az, hogy Szabadka Szerbiában van, ugyanolyan érzés, mint amikor Kolozsváron vagyok, vagy amikor Csíkszeredában vagy Vargyason vagyok, esetleg Gyergyóban, Komáromban, Dunaszerdahelyen és így tovább.
- Nagyon jó, hogy nem kellett vízumot kiváltania! - jegyzem meg. - Nem úgy, mint nekünk, ha Magyarországra akarunk menni.
Értetlenkedve néz rám:
- Mit kell kiváltani?
- Vízumot - ismétlem meg.
- Tényleg? - kérdezi hitetlenkedve.
- Valóban - bólintok.
- Meg van bolondulva ez az egész világ?! - kérdi Makovecz úr halkan, majd pici szünet után folytatja. - De nem érdekel! Próbálok nem venni tudomást a világról! Engem az érdekel, hogy eljöhessek Szabadkára, elmehessek Komáromba, elmehessek ide-oda.
Ismét elhalkul egy pillanatra, majd a szemembe nézve folytatja:
- Bocsánatot kérek! Nekem szláv nevem van! És amikor Komáromba megyek dolgozni, a szlovákiai építészeket bevonom a megbízott munkámba, és a magyart Litomericzkynek hívják, a tótot Vargának... Budapestről meg megy Makovecz. Ez Szent István Magyarországa! Ezt kéne a szerbeknek meg az oláhoknak és a tótoknak megérteniük!
Teljes mértékben egyetértek ezzel, de azért megpróbálok akadékoskodni:
- A szlovákok legutóbb megtagadták Szent Istvánt. Most, augusztus 20-án!
Egy kézlegyintéssel kezdődik a válasz:
- Nos, hát édeseim, mesélhetnék! Mert én dolgozom ott. De nem mesélek. Mert nem érdemes rakni még a tűzre! Próbáljanak meg a még épeszű és emberekben gondolkodó szerb értelmiségiek és szerb munkások végre kijózanodni, elfelejteni a kisebbségi érzésüket. Ugyanez vonatkozik a románokra, és ugyanez vonatkozik a szlovákokra is - mondja -, és emiatt ne akarjanak bosszút állni azokon, akik nem tehetnek arról, hogy nekik csökkent önérzeti problémáik vannak! Ez az új nacionalizmus, ami a Kárpát-medencében uralkodik, ez rettegés attól, hogy a magyarok visszafoglalják az elvett területeket. Holott Temesváron már csak minden tizenharmadik ember beszél magyarul, Kolozsváron pedig minden hetedik! Mitől félnek? Attól félnek, hogy elveszítenek bennünket! - emeli magasba az ujját Makovecz Imre.
- A magyarokban is megvan a kisebbségi érzés. Évtizedeken át azt plántálták belénk, még Budapesten is, hogy merjünk kicsik lenni! - próbálom picit nyújtani az interjút.
- De az ilyen ***** beszéddel nem szeretek foglalkozni! - mondja most már türelmetlenül, s kénytelen vagyok cenzúrázni a mondatát.
- Kommentárt sem érdemel meg? - kérdem picit reménykedve.
- Nem! - hangzik kurtán a válasz.
- Az első kérdésem egyébként arra vonatkozott, hogy amikor ide érkezik, felismeri-e még ebben a városban Kosztolányi Szabadkáját? - hajózok vissza csendesebb vizekre. Az interjú elején ugyanis nem éppen arra kaptam választ, amire szerettem volna.
- Igen - érkezik azonnal a válasz. - Amikor az ember bejön a belső utakra, és a 120-150 éves platánsorok alatt ballag, az árnyékok és a fények, a kicsi üzletecskék, az emberek sétafikája; és amikor hirtelen nagy terekre lép a járókelő, ahol ünnep van a mai napig is; az épület, a városháza, ahol most is vagyunk, Komor és Jakab gyönyörű munkája a mai napig hirdeti a századforduló magyar megújulását; és hallok egy dallamot a városban, egy lassú, türelmes, gyönyörű dallamot, ami nincs elsietve, nem pattog, nem szomorú, hanem hosszan tart, és ez Kosztolányi Dezső dallama - és ilyenkor azt hiszem, hogy ez sosem fog elmúlni! - mondja, s ahogy beszél, érezni az ellágyuló hangjából, hogy valóban szereti ezt a várost.
- Ön a régi Szabadkáról beszél, a kis üzletekről, de ezen üzletek egy részének a helyére többszintes épületeket terveznek, egy modern várost! - próbálok visszatérni a jelenbe.
Ismét cenzúráznom kell:
- Hát, **** annyi van ebben a világban, hogy Dunát lehet velük rekeszteni! Ne kínozzon ezzel a kérdéssel! Remélem, hogy a hülyeségük úgy marad, ahogy van, s megmenekül a város!
- Ön nagyon sokszor felhívta a figyelmet arra, hogy a szórványt támogassuk - veszi át tőlem a szót a kolléganő.
Makovecz Imre bólint.
- Tőkés László megbízott azzal, hogy Temesváron - ahol, mondom, egy tucat ember után egy beszél csak magyarul - építsünk egy kollégiumot és egy református templomot. A kollégiumot a szórványban élő magyar gyerekeknek szánja, akiknek már nincs módjuk a magyar nyelvet igazán elsajátítani. A kollégium hamarosan működni fog. Azt tanácsolnám, hogy ne lelki életet éljünk csupán a szórványsággal, hanem konkrét lépéseket tegyünk! Nem biztos, hogy Szabadkán kell egy ilyen kollégiumot létesíteni. Lehet, hogy inkább Újvidéken van rá szükség vagy Becskereken, a szórványban. Nem kell nagy épület, először egy negyven-ötven-hatvan gyerek befogadására alkalmas kollégiumot kell létrehozni, s odahozni a gyerekeket. Azután mindjárt ki fog derülni, hogy mások is azonnal csinálni akarnak majd máshol egy másik diákotthont. Tessék megpróbálni! - mondja, s búcsúzásra nyújtja a kezét.
Még egyszer gratulálunk doktor Makovecz Imrének a díjhoz, ő meg a kis táskájával elsiet. Szélsőjobbos, mondják néha róla egyes magyarországi tájékoztatási eszközökben. Én meg azt mondom, hogy valódi kozmopolita. Utazik le-föl a Kárpát-medencében, nem akar tudomást venni arról, hogy a nagy haza részei között most határok vannak. Csak szabad akar lenni, mint a képzelete is, amely csodálatos épületeket teremt. S ezt a határtalan szabadságot szeretné valójában a szerb, a tót meg az oláh is, csak a kicsiny kis portáján erre nemigen jön rá senki!