Az egyszeri mozinéző vagy könyvmoly hajlamos vérre menő küzdelmet folytatni a saját igazáért, amikor arról esik szó, mennyire hű egy filmadaptáció az eredeti műhöz, illetve a történet könyvként vagy filmként működik-e jobban. Magyarán: jobb volt-e a könyv? Pedig a két médiumnak érdemes lenne teret hagyni arra, hogy saját eszközeivel bontakoztassa ki ugyanazt a történetet. A Hail Mary-küldetés Andy Weir csaknem ötszáz oldalas regényét sűríti mozifilmmé Phil Lord és Christopher Miller rendezésében. Az alapanyag terjedelmét látva felvetődik a kérdés, hogy nem működött volna-e jobban minisorozatként. A történet két legfontosabb motívumát, a barátság erejét és a halandósággal való szembenézést azonban a film is sikeresen helyezi a középpontba.
Ryland Grace (Ryan Gosling) hosszú, mesterséges kóma után egy űrhajón ébred fel, fényévekre a Földtől. Emlékei csak fokozatosan térnek vissza: korábban molekuláris biológus, később pedig felső tagozatosokat oktató természettudomány-tanár volt. A Nap fényereje csökkenni kezdett egy asztrofág nevű mikroorganizmus miatt, mely harminc éven belül katasztrofális lehűlést okozhat a Földön, emberek milliárdjainak életét veszélyeztetve. Dr. Stratt (Sandra Hüller), az emberiség megmentésére létrehozott, nemzetközi Hail Mary-program vezetője bevonja Grace-t az asztrofág kutatásába. A terv szerint három űrhajóst küldenek egy visszaút nélküli küldetésre a Tau Cetihez, az egyetlen közeli csillaghoz, melynek fényereje nem csökken.
A Tau Ceti rendszeréhez érve Grace egy idegen űrhajóval találkozik, melynek öt lábon járó pilótáját Rockynak nevezi el. Hosszú kommunikációs próbálkozások után megtanulnak beszélni egymással, és felismerik, hogy ugyanaz a céljuk: megmenteni saját bolygójukat az asztrofág okozta pusztulástól. A film tagadhatatlanul legnagyobb erőssége Grace és Rocky barátsága, melyet jókora adag humorral is sikerült megfűszerezni. A regény részletes világépítését azonban a moziváltozat szükségszerűen jóval tömörebbre fogja. Andy Weir – akinek A marsi című regényéből Mentőexpedíció címmel készült film – hosszasan és ráérősen mutatja be a szereplőket és a tudományos problémákat. A filmes változatban minderre kevesebb idő jut, az operatőri munkának és a kiváló díszleteknek köszönhetően azonban az űrhajó belseje egyszerre tűnik életszerűnek, belakottnak és klausztrofobikusnak. A történet szerkezete több szempontból is hasonlít A marsiéhoz: egy magányos űrutazónak a tudományára és a leleményességére támaszkodva kell megmentenie önmagát, az emberiséget és végül Rockyt is.
Grace személyisége leginkább a Magyar Televízió egykori családi mozidélutánjaiban vetített Disney-filmek hőseire emlékeztet. Talán ezért sem érezzük olyan nyomasztónak a teljes világpusztulás fenyegetését, mint amilyennek a történet tétje alapján lennie kellene. Grace emlékei fokozatosan térnek vissza, a tét egyre nő, a végkifejlet felé vezető út pedig meglehetősen szórakoztató. A poénok működnek, a látvány pedig valóban lenyűgöző. Phil Lord és Christopher Miller rendezése magabiztos, Daniel Pemberton monumentális zenéje pedig remekül összefonódik Drew Goddard forgatókönyvével és a történettel. Az alkotóelemek harmonikusan működnek együtt, így valami meleg, érzelmes és mélyen emberi született. Bár akadnak ritmusbeli gondok, a végeredmény valódi közönségfilm lett: könnyen befogadható, szerethető és helyenként még megható is.
Végül még egy gondolat a könyv és a film összehasonlításáról. A Hail Mary-küldetés moziváltozata a regénynél kevesebb időt szán a tudományos részletekre, miközben erősebben épít a humorra, az érzelmekre és a látványra. Ne a Csillagok között vagy a 2001: Űrodüsszeia komorságát várjuk tőle: elsősorban könnyed, de rendkívül látványos sci-fi-kaland. Nem mond le teljesen a gondolatébresztésről, de mindenekelőtt szórakoztatni akar – és ebben azért nagyon hatásos.
Nyitókép: You Tube
