home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
A Francia Kiadás
Brasnyó Zoltán
2022.04.07.
LXXVII. évf. 12. szám
A Francia Kiadás

Valami nagyon egyedi és személyes, amit minden bizonnyal sokan nem néznek majd végig. A Francia Kiadás Wes Anderson független filmes rendező tavaly bemutatott mozija, mely leginkább a rajongóknak — és főleg saját magának — szól.

A Grand Budapest Hotel látványára, burleszkes jeleneteire mindannyian emlékszünk, úgyhogy máris otthon érezzük majd magunkat a jelentős kultusszal bíró direktor új filmjének első képsorai láttán. Wes Anderson tehát forgatott magának egy filmet, a középpontba pedig — az általa adott interjúk alapján — az újságírás került. Óda a zsurnalisztikának: idézte Anderson mondatait a filmes sajtó, mielőtt azonban gyanítani kezdenénk az első 20 perc után, hogy öncélú, bennfenteskedő mozit csinált, hál’ istennek kiderül, hogy azért valahol bennünket, nézőket is szórakoztatni szeretne. Wes Anderson a látvánnyal, azaz a francia impresszionizmust idéző képeivel engem azonnal kilóra megvett.

Ahogy haladunk előre a film rövid történeteiben — azaz riportjaiban, hiszen a híres Francia Kiadás szerkesztőségében vagyunk —, egyre tűnnek fel a sztárok: Adrien Brody, Tilda Swinton, Benicio del Toro, Frances McDormand vagy Timothée Chalamet. Hogy a főszerkesztőt alakító Bill Murrayről vagy a fiktív francia városkát bemutató Owen Wilsonról ne is beszéljünk. A kisváros neve egyébként Ennui-sur-Blasé, melynek szabad fordítása: unalom a fásultságon. Ebben a francia városban minden olyan, mintha a Montmartre bohém festői vitték volna vászonra. A Francia Kiadás nem más, mint a kansasi Liberty lap francia kiadása, melynek főszerkesztője a híres-hírhedt, szakmájában óriási megbecsülésnek örvendő Arthur Howitzer Jr., akinek hirtelen szívrohama után végrendeletének értelmében a magazin is leáll. Egy utolsó számot azonban még kiadnak, melyben négy riport kap helyet, a megemlékezéssel együtt.

Az első riport főszereplője egy börtönbe zárt gyilkos, aki absztrakt festményeket készít az egyik börtönőrről, Simone-ról, akibe egy életre beleszeret. Képei hatalmas népszerűséget szereznek neki országszerte, menedzserek, nyerészkedők és pojáca műgyűjtők lepik el a börtönt, hogy láthassák a művész legújabb alkotásait. A második történet a diáklázadások éveit eleveníteni fel, és egy újságírónő oknyomozásáról szól, aki a lázadó egyetemisták soraiba beépülve hallgatja azok világmegváltó, forradalmi gondolatait, hogy végül emlékeztesse őket, inkább szeretkezzenek háborúzás helyett. A harmadik sztori a helyi rendőrfőnök fiának elrablása körül bonyolódik, Jeffrey Wright, Stephen Park és Mathieu Amalric főszereplésével. Az utolsó riport érdekessége, hogy a krimi mellett a gasztronómia is fontos szerepet kap benne, merthogy megismerhetjük Nescaffier hadnagy csodálatos konyhaművészetét is.

A Francia Kiadás a cannes-i filmfesztiválon debütált tavaly júliusban. A kritikusok elsősorban a színészeket és Alexandre Desplat eredeti filmzenéjét emelték ki. Ez utóbbi, valamint Robert D. Yeoman fényképezése kétségtelenül lenyűgöző. Egyébként jókora metamorfózison esett át az eredeti projektum, Wes Anderson ugyanis egy musicalt szeretett volna készíteni, mely a II. világháború idején játszódik. Ebből lett aztán az „újságíróknak szánt szerelmeslevél”. A mozi a ’60-as évek kulturális forradalmát mutatja be, mely a rendező kedvenc korszaka. Egy vidám kifestőkönyv az egész, mely Anderson jó szokásához híven sokkal többet ad a látványra, mint a koherensen megalkotott narratívára. A sztori helyett a környezet, a háttér és a hangulat dominál, akárcsak a Grand Budapest Hotel esetében.

Sajnálatos azonban, hogy a történetekben — melyeket a riportok szerzői adnak elő — nem igazán fordulnak elő olyan érdekes vagy szellemes szófordulatok, netán egyedi stílusjegyek, amelyeket talán elvárnánk olyan legendás újságíróktól, akiket a film bemutat nekünk. Azaz hiába mondják a készítők, hogy a film az újságíróknak szól, a szakma lényegi részét, esetleg a zsurnaliszták életét, módszerét, szerepüket a társadalomban csak minimálisan vagy egyáltalán nem mutatja be. Aki azonban szereti Wes Anderson stílusát, esetleg imádja Franciaország bohém, ’60-as évekbeli szellemiségét, netán kedvet kapna egy kis nosztalgiázásra a sűrű és nehéz Gauloises-füstben, mindenképp adjon neki egy esélyt.

Képek: imdb.com

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..