Noha Kiskőszeg — azaz horvátul Batina — a mai formájában „csak” hétszáz éve lakott, már kétezer évvel ezelőtt is fontos dunai átkelőhely volt. Az itt fekvő települést a rómaiak Bacincumnak nevezték, és a falu fölé magasodó Grádac hegyen egykor vár is állt. A késő római korban, Diocletianus császár idején emelték, maradványai a mai napig fellelhetők a hegygerincen — ez vált később Herceg János híres Leányvárává.

A szerző felvételei

A Grádac csúcsáról, mely a Báni-hegység része, ma is lenyűgöző kilátás nyílik a környező tájakra — kiváltképp a hajdani pogány vidékre, vagyis a mai Bácskára. Nem véletlen tehát, hogy a rómaiak éppen ide, az úgynevezett Aureus Monsra — vagyis Arany-hegyre — építették meg a stratégiai jelentőségű erődöt. A III. században felhúzott vár az Ad Militare nevet kapta, és a Ripa Pannonica nevű határvédelmi vonal részét alkotta. Elsődleges célja az volt, hogy megvédje a birodalmat a barbár népek, például a roxolánok, szarmaták és jazigok esetleges betöréseitől. Az 1800-as években még föld feletti részei is látszottak az egykori erődnek, de a XX. század háborúskodásaiban a rom teljesen eltűnt a föld színéről.

Az építmény helyén a közelmúltban az amerikai Smithsonian Intézet szakemberei is ásattak, legérdekesebb leletük számos ékszer mellett egy kilométerkő volt, melyen a 128-as szám volt látható. Mint kiderült, ez a budapesti Aquincumtól mért távolság, római mérföldben kifejezve.

Leányvár a XIII. század végén a Kőszegi főnemesi család birtokába tartozott — innen eredhet a Kiskőszeg elnevezés is.

A horvát Batina viszont egészen más eredetű, hátterében egy érdekes, Mátyás királyhoz kapcsolódó anekdota áll. Az uralkodó az egyik útja során, amikor álruhában, parasztemberként járta az országot, hogy személyesen győződjön meg alattvalói sorsáról és a helyi urak magatartásáról, átkelt a kiskőszegi réven, és arról értesült, hogy a helyi vár úrnője, Vörös Márta — eredeti nevén Orbassy Márta — zsarnokként uralkodik, és rendszeresen kegyetlenkedik szolgálóival. Mátyás nem nézhette tétlenül az igazságtalanságot, és elhatározta, személyesen jár utána a dolognak. Ám a hír hamarabb jutott el Vörös Mártához, mint a király, és az úrnő drámai döntést hozott: nem várta meg a szembesítést és a királyi ítéletet. A monda egyik változata szerint hintójával a Dunába hajtott, a másik szerint pedig a vár egyik magas tornyáról vetette magát a folyóba. A tragikus esemény után a folyóból előkerült a sokak által félt pálca, mellyel Vörös Márta a szolgáit rendszeresen fenyítette. A nép szerint ez a pálca (horvátul: batina) lett a névadója a később kialakult településnek. A legenda azonban tovább is folytatódik: Vörös Márta holttestét nem a vár alatt, hanem néhány kilométerrel délebbre vetette partra a folyó. Az ott fekvő települést később Vörösmartnak nevezték el.

A térség történelmi jelentőségét tovább növeli, hogy a batinai citadella 1327-ben a dunaszekcsői Hercegh Péteré lett, aki itt Szent Szalvátor tiszteletére pálos kolostort hozott létre, mely a vártól valamivel lejjebb helyezkedett el a hegyoldalon.

Miután megismertük Kiskőszeg dicső és gazdag régmúltját, nem hallgathatjuk el a XX. század szomorúbb fejezeteit sem: 1944 őszén hatalmas és véres csatát vívtak itt a szovjetek a németek ellen. Az a mai napig rejtély, hogy a Vörös Hadsereg miért éppen ezt a helyet választotta a dunai átkeléshez, hiszen a fasiszták hatalmas stratégiai előnyben voltak: a batinai dombvidékről belátták az egész tájat, menedék is akadt számukra és a fegyverzetüknek szurdokok, pincék és völgyek formájában. A harcok 1944. november 11-én kezdődtek, és annyira kegyetlenek voltak, hogy egyesek később csak kis Sztálingrádként emlegették a kiskőszegi csatát. A Vörös Hadsereg, a Jugoszláv Nemzeti Felszabadító Hadsereggel karöltve, csaknem három hétig ostromolta Batinát. 1944. november 29-én az oroszok Tolbuhin marsall vezetése alatt győzelmet arattak, véget ért a kiskőszegi csata. Több mint 3000 ember veszett oda, köztük civilek is. Az idősek elmondása szerint a Duna vöröslött a vértől. A falu romokban hevert. A háború után emléket kívántak állítani a hősöknek: a horvát szobrászművészt, Antun Augustinčićet bízták meg a feladattal. Munkája nyomán 1947-ben egy hatalmas, 27 méter magas obeliszk épült a batinai hegy tetején. Kevesen tudják, hogy a híres emlékmű egyúttal tömegsír is: 1296 katona földi maradványait őrzi. A helyiek az emlékművet Julkának hívják. A szájhagyomány szerint ez volt annak a szovjet katonanőnek a neve, aki elsőként ért partot a Duna túloldalán, és így szinte jelképe lett a felszabadításnak.

Kiskőszeg a háború borzalmai után némileg felvirágzásnak indult — bár igazán talán sosem tért magához. A családok emlékeiben és történeteiben még mindig élnek ’44 rémtettei. A pusztítás a háború után még ott kísértett a házak falai közt, de az élet nem állt meg. Az itteni természet szépsége és a Duna időtlen nyugalma sokak figyelmét felkeltette — különösen azokét, akik a történelmet és az emberi sorsokat tollal kívánták feltérképezni. Hiszen a Duna partján állva úgy érezzük, mintha a csend is mesélni akarna. A táj szépsége, az ízletes borok és a gazdag múlt sokakat megihletett — számos ismert író és költő járt Kiskőszegen az 1950 és 1975 közötti időszakban. Baranyai Júlia a régmúltat felidéző történetek után kutatott, munkája eredménye Vízbe vesző nyomokon címmel látott napvilágot. Németh László, Veres Péter, Fehér Ferenc, Tomán László és Ács Károly is megfordult Kiskőszegen, de a legkiemelkedőbb Herceg János, a neves, délvidéki szerző, aki olyannyira szívébe zárta a vidéket, hogy ide is költözött. A Duna fölé emelkedő hegyoldalon élt, távol a világ zajától — egy olyan helyen, amelyet ő csak ahol a madár sem jár kifejezéssel illetett. Ennek ellenére (vagy ennek köszönhetően?) igen aktív éveket élt: szerkesztett irodalmi folyóiratokat, rádióműsorokat, és itt írta meg egyik legismertebb művét, a Leányvári levelek című kötetet is. Drávaszögi származású írónk, Kontra Ferenc így ír a Leányvári levelekről: „Leányvár önmagában is egy metaforikus hely, a szirt magánya kedvez az írásnak. A kilátás festői, a múlt és jelen impressziói erőteljesek.” 1975-ben tragikus esemény vetett véget Herceg kiskőszegi életének: egy hatalmas földcsuszamlás következtében a hegyoldal megindult, és magával sodorta a házát. Ez a veszteség mélyen megrendítette az írót, aki ezután Doroszlóra költözött. A batinai hegyomlás nem csak Herceg János lelkében hagyott nyomot — a földcsuszamlás során elpusztult a régi kistemplom, több lakóház, sőt a temető egy része is.

1975 óta híd is áll a Dunán Kiskőszegnél, kapcsolatot teremtve Szerbia és Horvátország között. Napjainkban Batina leginkább az emlékműről, az ottani gyönyörű kilátásról és kiváló borairól nevezetes. Még ma is többségében magyarlakta település, ám népessége a délszláv háborúban és utána igencsak megfogyatkozott.

Felhasznált irodalom: Tausz Imre: Batina. HunCro, 2005; www.kepesujsag.com; www.kozterkep.hu.

Régi képeslap forrása: Régi és mai batinaiak Facebook-csoportja