A Magyar Színházak XXIII. Kisvárdai Fesztiválján a Nemzeti Erőforrás Minisztérium több évtizedes kiemelkedő művészi munkájáért Életmű-díjat adományozott az Újvidéki Színház művésznőjének, Banka Líviának.
Lívia 1961. július 8-án született Csókán. 1985-ben szerzett diplomát az Újvidéki Művészeti Akadémián. A főiskola befejezése után az Újvidéki Rádió Drámatársulatához szerződött. Ennek feloszlatása után került az Újvidéki Színházhoz 1993-ban. Azóta a társulat tagja.
- Egy színész pályájának koronája az életműdíj? Mert kicsit úgy hangzik, mint amikor lezárunk egy szakaszt, mint amikor valaki lediplomázik, és ország-világ előtt elismerik, hogy tökéleteset alkotott. Ez valóban így van?
- Az elismerés mindig jólesik és hízelgő. Az életműdíj megnevezése kicsit fellengzősnek hangzik, de nem azt jelenti, hogy ha valaki elnyeri, akkor utána nem fog csinálni semmit, vagy mással foglalkozik majd, vagy épp másként dolgozik, mint ahogyan addig. Az elmúlt években számos gyönyörű szerepem volt. Most valaki csokorba szedte őket, és egy masnival átkötötte. Ez a masni voltaképpen maga a díj. Ha erőm engedi, és a színház is úgy akarja, akkor még sok ilyen csokrot szeretnék. Masnival vagy anélkül.
- Fontos az ön számára, hogy elismerjék a munkáját?
- Nagyon sok tehetséges színész játszik évtizedeken át úgy, hogy nem kap semmiféle díjat. Ha csak ezért dolgoznánk, már nem sokan lennénk a pályán. A taps, a közönség szeretete, ismeretlen emberek kézfogása, biztató mosolya elhinti bennünk a reménynek azt a kis magvát, hogy nem hiába dolgozunk, megéri, van kinek.
- Hogyan hat önre a kritika?
- A kritika szükséges rossz. Az is szubjektív vélemény, csak épp nyomtatásban jelenik meg. Az építő jellegű, elemző kritikát elfogadom. Azt nem szeretem, ha a kritikus nem a látott előadásról ír, hanem arról, hogy mit szeretett volna látni, vagy hogy ezt vagy azt más színházakban hogyan csinálják, és csak összehasonlít. A rossz kritika sem tör már le annyira. Ennyi év után magam is meg tudom ítélni, hogy jó-e az, amit csinálok, vagy minden igyekezetem ellenére esetleg felemásra, langyosra sikeredett. Mindig a tökéletesre törekszünk, de mivel emberek vagyunk, néha mi is hibázunk.
- Mennyire fontos önnek a család, a barátok véleménye?
- Nagyon fontosak számomra a barátok, a kollégák, a társulat. Ez csapatmunka. Olyan, mint a foci. A végeredmény a fontos, mindegy, hogy ki lövi a gólt. Büszke vagyok a csapatunkra. Nem véletlenül kaptunk már számos díjat a kollektív munkáért. Ami viszont a családot illeti, nem mondom, hogy mindig minden a színház körül forog, de óhatatlanul is belelopja magát a színház a hétköznapi életünkbe is. A gyerekek jóízűen megették a spenótot, mert közben bábszínházat játszottam nekik, és így lett a kedvenc ételük. Mi időnként elmentünk a ''dolgozó”-ba, ami a színház. Sokáig nem is érdekelte őket. De! És itt következik az alma és a fája szólás. Nemrégiben azonban egy előadáson már arra kellett összegyűjtenem minden erőmet, hogy a saját dolgomat csináljam, ne pedig a lányomét fürkésszem aggódva egy-egy jelenetben. Harmadéves a színművészeti akadémián. A fiam kegyetlen kritikus. Imádja a Tanyaszínházat. Kíméletlen őszinteséggel mond véleményt, de azért vannak kedvenc előadásai és színészei.
- Van példaképe a szakmából?
- Voltak és vannak. Akiket a leginkább tisztelek és becsülök szakmailag, az Romhányi Ibi és Meryl Streep. Romhányi Ibivel volt szerencsém játszani együtt egy darabban. Meryl Streepnek meg a sokoldalúságát szeretem.
- Legutóbb Umagban láthatták önöket az Arany Oroszlán filmfesztiválon. Milyen volt a fogadtatás, a közönség, és más volt-e ott játszani, mint itthon? Milyen eredménnyel tértek onnan haza?
- Umag felejthetetlen élmény volt. Nagyon szépen fogadtak bennünket. Igazán hízelgő egy ilyen nemzetközi válogatásba bekerülni. Miénk volt a nyitóelőadás, de eredményekről még nem tudok. Ott is ugyanúgy játszottunk, mint itthon, maximális odaadással, alázattal.
- Ennyi év után van-e még olyan szerep, amit szívesen eljátszana?
- Nyitott vagyok mindenre. Mindig lehet újat tanulni, és kell is. A világ változik, és a színháznak is lépést kell tartania a változásokkal, még ha néha kockázatos is. Úgy érzem, az Újvidéki Színház mer kockáztatni, és ez jó. Bízom benne, hogy a jövőben is meg fognak találni a szerepek.
- Ha nem színész lenne, akkor milyen szakmában dolgozna szívesen?
- Azt hiszem, mindig színész akartam lenni. Mindig rengeteg gondolat kavarog a fejemben, de soha nem éreztem elég bátorságot és tehetséget hozzá, hogy papírra vessem őket. Talán egy következő életemben író leszek.
- Mit jelent ön számára az élet?
- Az élet egy nagy kirándulás. Csak rajtunk múlik, hogy csendes szemlélőként, mintegy a vonat ablakából nézzük a mellettünk futó tájat, vagy egy-egy nekünk tetsző állomáson le is szállunk, kockáztatva, hogy elmegy a vonatunk, és mi ott ragadunk. De ha ezt tesszük, akkor fel is ugorhatunk a következőre. Az a lényeg, hogy a végállomásra érve legyen sok emlékünk és élményünk.
- Mit kíván magának a jövőben?
- Még sok szép szerepet, sok új élményt és egészséget, hogy fel tudjak ugrani, vagy legalábbis felkapaszkodni az újonnan érkező vonatokra.