A Háló a katolikus egyházhoz kötődő civil kezdeményezés, mely a kapcsolatok fontosságát hirdeti. A mozgalom találkozókat szervez, közösségeket támogat és teremt, különféle önismereti, kulturális és lelki napokat tart, melyeken a résztvevők az önmagukkal, az Istennel és az egymással való találkozást egyszerre élhetik meg. Az anyaországi és a külhoni régiókban is működnek Háló-szervezetek. Az első vajdasági Háló-találkozót 1997. augusztus 25-e és 27-e között tartották meg Zentán.

Csúzdi István

A résztvevőket Halmai Tibor elnök üdvözölte, majd a szentségimádás után a mozgalom alapító tagja, Csúzdi István emlékezett vissza a negyed évszázaddal ezelőtti jelentős eseményre.

— Amikor a Hálóval először találkoztam, az elindított bennem egy olyan folyamatot, amely rásegített arra, hogy megtapasztaljam, valójában mi is az élet értelme, miért vagyok a világban — nyilatkozta megkeresésemre. — Le lehet élni az életet úgy is, hogy tengünk-lengünk a semmittevésben, a vagyongyűjtésben, és ez meríti ki a küldetésünket. Viszont ha az ember rájön arra, hogy az élet értelme a létezés megtapasztalása, akkor egész más megvilágításban tudja fölfedni a mindennapjait. A Hálóban felfedezzük és megtapasztaljuk Istent, a mozgalom lehetőséget ad arra, hogy megéljük, társas lények vagyunk, közösséghez tartozunk. Ez rávilágít arra, hogy nem én vagyok a legszerencsésebb, de a legszerencsétlenebb ember sem ebben a világban. Ha az ember tud örülni az életnek, akkor érdemes végigélni — másokért, nem önmagunkért. Fontosnak tartom, hogy pozitív nyomot hagyjunk a világban, ez a küldetésünk, hiszen mindenki jó valamire. Tanuljunk meg az életnek örülni — én ebben látom az élet értelmét.

Halmai Tibor

A jubileumi találkozót a zentai bogozókkal (területi felelősökkel) közösen szervezte a Délvidéki Háló.

— 1996-ban Érdligeten csöppentem bele a Hálóba, az akkori országos találkozón — emlékezett vissza Halmai Tibor vezető. — Both István és Mellár József atyák a nagybecskereki plébániáról kértek fel bennünket a feleségemmel, Ágival (akkor a Pax Romana közösséghez tartoztunk, a cserkészetben is jeleskedtünk), hogy vegyünk részt azon a rendezvényen. Egy évre rá megtörtént az első Háló-találkozó Csúzdi István és a zentai bogozók szervezésében — ez 25 évvel ezelőtt volt —, s én is itt voltam ezen a rendezvényen, a feleségemmel együtt. 2002-ben köteleződtünk el a Háló mellett a zánkai, 1500 fős Kárpát-medencei Háló-táborban, akkor ébredtünk rá, hogy mi élveztünk részt venni a Háló-találkozókon, úgyszólván kihasználói voltunk a Hálónak, és rádöbbentünk, hogy ez nem elég, nem ezt kell csinálnunk, hanem feladatunk van, és tennünk kell valamit azokért a közösségekért, amelyekbe mi járunk, annak érdekében, hogy ne legyenek zárkózottak egymás irányába. Küldetést kaptunk: el is kezdtük nagy buzgalommal szervezni a találkozót, és mindössze két és fél hónap alatt sikerült életre hívnunk egy bánáti Háló-találkozót Muzslyán, az Emmausz Kollégiumban, ahová 100 ember jött el a meghívásunkra. Azóta évente tucatnyi rendezvényt szervezünk a Délvidéken, és kialakult egy bogozói kör, egy csapat, mely 25–30 főt számlál. Az elmúlt 25 év alatt a Háló 204 rendezvényt szervezett, melyeken mintegy 13 000 ember jelent meg. Közben a korábbi közösségeinkben is aktívak vagyunk, hiszen a Háló-mozgalomnak nem az a célja, hogy elszipolyozza a közösségektől az embereket, és egy újat hozzon létre, hanem az a feladata, hogy ezeket a (plébánia)közösségeket és embereket összekösse, s a kisközösségekbe visszavigyük azt, amit a Hálóban ajándékba kapunk másoktól.

Zsúnyi Tibor az előadását tartja

Mire jó a csalódás? Mit jelent vágyakozni valaki vagy valami iránt, aki/ami nekünk nagyon fontos? Az én szívemben mit vált ki a Jézussal való találkozás? A csüggedésben milyen hatással van rám Jézus áldozata? — ezeket a témákat járták körül a résztvevők a kiscsoportos beszélgetések során, ft. Zsúnyi Tibor szenttamási plébános előadása után, aki a találkozó mottója köré fonta gondolatait. Ezek közül emelünk ki néhányat.

— A keresztény ember a remény embere. Persze vannak nehézségek, átélünk problémákat meg veszteségeket, de mindig van egy reményünk, mely az embert kihúzza ebből — éppen Jézusnak a keresztje a legjobb példa erre. Azt látom, hogy az emberek nagyon letargikusak, depressziósak. Kell az első löket, hogy barátom, kelj fel, indulj meg, és csináld meg. Szerintem a kétkezi munka a megoldás. Az ember mindig megpróbálja beletuszkolni a maga elképzeléseit Istenéibe, pedig arra lenne szüksége, hogy ne legyen öntelt, ne a maga elképzeléseit hajhássza, hanem vegyen részt az isteni tervben, az isteni gondviselésben. Azt veszem észre ebben a felgyorsult világban, hogy egyszerűen mindig belevágunk a másik ember szavába. Azt szoktam mondani a gyerekeknek, hogy hallgasd meg a másikat, figyelj oda rá. Ki akarjuk találni, hogy mi a másik ember elképzelése, meg akarjuk oldani a gondját, közben csak annyit kellene tennünk, hogy meghallgatjuk. Egy beteges időkrízisben éljük a napjainkat, mindig attól félünk, hogy nem lesz elég időnk, mindig el vagyunk késve, miközben mindent megcsinálnak a gépek körülöttünk, mégis nagyon nehéz berendeznünk az életünket időbelileg, mert egyszerűen nem tudunk odafigyelni a másikra, időt szánni rá, pedig ez gyógyító, mert felemeli az embert, értelmet ad az életnek, ha az ember látja, hogy értékes, fontos. Fogd vissza magad, és Isten is visszafogad. Ezt olyan nehezen értjük meg! Mindig nagyobbat meg többet akarunk magunktól, a középpontba kerülni, pedig arra lenne szükség, hogy egy kicsit szerényebbek, alázatosabbak legyünk.

Az előadó Reményik Sándor Valaki értem imádkozott című versét idézte fel, amikor a mások szolgálatának és a másokért mondott imának az erejéről beszélt.

Csoportvezetők

Kiscsoportos beszélgetés

25 év állomásai

Krisztus érted lett emberré. Érted?