Nem meglepő, hogy viszonylag kevés film születik az I. világháborúról a II.-hoz képest. A nagy háború lövészárkaihoz és állóháborúihoz képest a második világégés jóval látványosabb, modernebb, „akciódúsabb” volt, minden szörnyűsége és a többmilliónyi áldozat ellenére is.

Mégis, éppen az I. világháború az, amelyik kegyetlensége és embertelensége miatt több figyelmet érdemelne. Sam Mendes rendező filmje a technikai díjakat tekintve tarolt az idei Oscar-gálán, megkapta a legjobb vizuális effektusokért, a legjobb hangrögzítésért, továbbá a legjobb operatőri munkáért járó aranyszobrocskát is. Ez utóbbi a legkevésbé meglepő: olyan mesteri szintű kamerakezelést és látványvilágot kapunk, amelyet talán még sohasem.

Mendesnek ez az első háborús drámája, mely két fiatal brit katona hányattatásait követi nyomon, lélegzetelállító vizuális hullámvasúthoz hasonló módon. Elsőként talán Alejandro González Iñárritu Birdmanje jut eszembe, melyben szintén egyetlen, véget nem érő, vágás nélküli jelenetsort láttunk (trükkökkel persze), és elámulunk majd azon, hogyan volt képes a rendező, az operatőr és a vágó ilyen illúziót létrehozni. A kísérlet persze kiválóan sikerült, és folyamatosan, szinte első személyben követhetjük, mi történik 1917 áprilisának elején Észak-Franciaországban, a fronton.
 

A főszerepekben Dean-Charles Chapmant és George MacKayt láthatjuk, akik az ellenség vonalai mögé merészkedve próbálnak megakadályozni egy halálos csapdát. 1600 embert akarnak figyelmeztetni arra, hogy a vesztükbe rohannak. Mendes filmje tehát egy, a nagyközönségnek készült, populista háborús dráma, melyet néhányan azért marasztaltak el, mert hiányzik belőle a megfelelő mennyiségű érzelem. Ebben valóban lehet igazság, hiszen elsősorban a technikai teljesítményre emlékszünk majd vissza, ami egy háborús film, sőt egy megtörtént eseményt feldolgozó, tragikus történelmi história esetében nem biztos, hogy szerencsés és méltó. Ha tehát helyén kezeljük a dolgokat, leszögezhetjük, hogy az 1917 egy szórakoztató, háborús látványfilm, melyben Schofield és Blake története elevenedik meg. Mendes egyébként a saját gyermekkorából hallott háborús sztorik alapján alkotta meg a forgatókönyvet. Egyik pokoli helyszínről a másikra ugrunk, bent vagyunk a káosz közepében, ezáltal mi, nézők leszünk a harmadik szereplői az eseményeknek.

A hajmeresztő momentumok ellenére az 1917 legjobb és legmaradandóbb pillanatai az egyéni történetek, ha úgy tetszik, az egyéni tragédiák és sorsok. A felismerés, hogy az I. világháború első áldozata az ártatlanság volt, a fiatal fiúk tűzkeresztsége, egy eleinte még rövidnek tűnő konfliktus borzalmas kakofóniájában. Sam Mendes háborús látványfilmjében kisebb szerepekben feltűnik Benedict Cumberbatch és Colin Firth is. Thomas Newman filmzenéje is sokban hozzájárul ahhoz, hogy végig meglegyen a feszültség, melyben valóban bőven lesz részünk, ha megtekintjük ezt a kiváló mozit.

Vitathatatlan, hogy az 1917 rendezője minden dicséretet megérdemel, ennek ellenére úgy érzem, ez a film leginkább Roger Deakins, a tizennégyszeresen Oscarra jelölt operatőr mesterműve. Az egyetlen hiányérzetünk csupán amiatt lehetne, hogy az 1917 a karakterépítés helyett valóban inkább az akcióra koncentrál. A végén már mi magunk is azon agyalunk majd, hogyan lehetne mielőbb figyelmeztetni a pokol tornácára sétáló bakákat. Kiváló látványvilág, egy pillanatig sem unalmas trükkorgia — a háború iránt érdeklődő közönségnek kötelező darab.

Nyitókép: Imdb.com