Emily Brontë 1847-ben megjelent regénye már publikálása első évében botrányt kavart. A kegyetlenség, a provokatív jelenetek, a korszellemtől meglehetősen távol álló, mégis visszafogottnak mondható erotika megjelenítése mellett a legerősebb motívumai a kapzsiság, a birtoklási vágy és persze a mélyről feltörő szerelem voltak.

Az Üvöltő szelek ízig-vérig a kor társadalomkritikája volt, ami a legújabb, idei filmről már nem mondható el. A ködös, yorkshire-i táj ad hátteret ennek a romantikus történetnek, melyet az Ígéretes fiatal nő és a Saltburn rendezője teljesen a „saját képmására” írt és forgatott. A film talán legjobb és legerősebb színészi játéka Martin Clunes-é, aki Cathy bántalmazó, bonyolult személyiségű apját formálja meg. A gyerekeket Charlotte Mellington és Owen Cooper alakítják — utóbbi most végre bebizonyította, hogy a netflixes Kamaszok csendes, sztoikus karakterénél jóval többre is képes. Jacob Elordiért persze a hölgyek legtöbbje változatlanul odavan, és joggal: az HBO Eufória című sikersorozatában bemutatkozó vagány szépfiús külsőn túl intenzív és erőteljes játékra is képes, amit a Frankensteinnel is bizonyított.

Fennell filmjét rengeteg kritika érte az eredeti alapanyaghoz való viszonyulása miatt. Ami viszont a gótikus atmoszférát illeti, szerintem telibe talált. Zord, szeles, vadregényes táj bontakozik ki a szemünk előtt, kiváló díszletként szolgálva. Ez a gótikus romantika minden ízében a nyerseséget, az ösztönösséget és az elemiséget hordozza magában. A komor táj mindehhez nagyon egyedi, kontrasztos háttér.

Heathcliff ellopja a show-t, uralja a vásznat, bőven van itt tesztoszteron, szenvedés és fájdalom, amikor pedig Cathyvel folytatott kapcsolatuk egy kis időre összeomlik, arca azonnal rideggé, sztoikussá, kiábrándulttá válik, a gyengédségnek pedig nyoma sem marad. Tehetséges ez a srác, az tény. Cathy menekülne apjától, ezért hozzámegy Edgar Lintonhoz (Shazad Latif), aki ugyan gazdag és jó szándékú, ezen a ponton azonban a film stílusa is megváltozik: a ridegség átvált pompává, a giccs megelevenedik, és a csillogás valami teljesen újat hoz a történetbe, főként ami a látványt és a hangulatot illeti.

Brontë regénye szövevényesebb, illetve ha úgy tetszik, „akciódúsabb”, ez viszont a filmből egy kissé hiányzik, főleg azoknak, akik jól ismerik az eredetit. A sztori alapmotívuma a gyűlölet és a szerelem váltakozása a két főhős között, Fennell filmje azonban több ponton is inkább egy stílusos, menő TikTok-videóra emlékeztet, teljességgel mellőzve a gazdagabb cselekményt, helyette inkább a külcsínre koncentrálva. Nyoma sincs már társadalomkritikának, sőt, a tét sem eléggé óriási — Brontë regényében ez jóval nagyobb hangsúlyt kapott.

Álomszerű ez a film, ami ugyan megfelel a mai trendeknek, főként Margot Robbie és Elordi kémiája és az erotikus pillanatok miatt, de az Üvöltő szelek regény legnagyobb rajongói inkább készüljenek fel arra, hogy ez nem feltétlenül az az adaptáció, amelyre oly régóta vágynak.