A vajdasági magyar könyv és olvasás napján
A Magyar Nemzeti Tanács 2005 szeptemberében döntött úgy, hogy ezentúl Kosztolányi Dezső születésnapja, március 29-e a vajdasági magyar könyv és olvasás napja legyen. Olyan jeles alkalom ez, amikor megkülönböztetett figyelmet szentelhetünk elsősorban a vajdasági magyar könyvnek, az olvasásnak és természetesen annak az írónak, aki nem pusztán azáltal kapcsolódik e tájhoz, hogy itt született. Kosztolányi Dezső alkotói pályájának minden időszakában ugyanis meghatározó szerepet játszott Szabadka és a Bácska. Írói világát áthatották a szabadkai élmények és emlékek. Bár idegen volt számára a ,,beteg, boros, bús, lomha Bácska”, mégis egész életműve szempontjából döntőnek kell neveznünk ezt a felemás kapcsolatot, mely szülővárosához, ,,mostoha édesanyjához” fűzte már csak azért is, mert az itteni élmények, emlékek, arcok sok-sok változatban tűnnek fel majd később verseiben, elbeszéléseiben és regényeiben is. De ő az az író is, aki Rónay László szerint ,,mindenestül világirodalmi jelenség volt”, és ,,részvéttől és megértéstől átitatott prózája révén magától értetődő természetességgel illeszkedett bele a korszak világirodalmi áramlataiba”.
E kettősség jegyében illik nekünk is ma arról beszélnünk, hogyan nőnek - nőhetnek - bele gyermekeink írott kultúránkba. Melyek a tudás, az információ átadásának leghatékonyabb és legcélszerűbb módozatai? Mert ezek a kérdések nem csupán a délvidéki magyarság, hanem minden kultúra és civilizáció működésének, egyáltalán fennmaradásának az alapvető problémái. Hiszen radikálisan megváltozott társadalmi körülmények között élünk, amelyben mind nyilvánvalóbb, hogy szülőnek, iskolának és társadalomnak is változnia kell, ha meg szeretné akadályozni az amerikanizálódási tendenciákat, a funkcionális analfabétizmus további terjedését, a felnövekvő nemzedékek gyökértelenné válását. Ez a veszély a kisebbségben élő közösségek fiataljaira még inkább leselkedik. Amikor gyermekeink meghatározó létélménye a magány, az elveszettség érzése, a megnevezhetetlen szorongás, az olthatatlan szeretetvágy, és amikor minderre a felejtést, a kikapcsolódást, a zsongó kábulatot, a vigasztalódást ma már csak a ,,varázsdobozok” nyújtják, akkor erre a kihívásra a megoldás csakis az olvasás felszabadító örömének felfedeztetése lehet. Ez vezetheti el a ma fiataljait - Nagy Attila olvasásszociológus szerint - a saját történetté alakuló, gyógyító, elrendező, a nagy felismerésekhez eljuttató megnyugvásig, amit szinte kizárólag az élőszó, az elmondott vagy elolvasott (saját élménnyé alakított) történet adhat meg.
A harmadik évezred küszöbén tehát viszonylagos tanácstalansággal állunk, hiszen a kulturális változások sokkhatását nem könnyű feldolgozni, de azokat a friss kutatási eredményeket sem, amelyek szerint ,,a térségben uralkodó tendenciák eredményeképpen a kisebbségi anyanyelv épp a modernizációs centrumokban szorul leginkább háttérbe, mind lokális értelemben (a nagyvárosokban), mind pedig szociokulturális vonatkozásban (a magasabb iskolázottságú és képzettségű társadalmi rétegekben). Amennyiben az említett tendenciák nem mérséklődnek, vagy kellő hatékonyságú ellentendenciák (például az anyanyelvű értelmiségképzés elterjedése) nem lépnek működésbe, óhatatlanul fel fog gyorsulni a kisebbségek nyelvének és kultúrájának periférikussá és provinciálissá válása, a közös gyökerekről való leszakadása.” (Gereben Ferenc). Egy másik vizsgálat pedig arról tanúskodik, hogy a felnőtt lakosság (18-60 évesek) olvasásértési teljesítménye nem egyszerűen iskolai végzettségétől, hanem leginkább a szüleik ilyen jellegű teljesítményétől függ, illetve a családi könyvtárban lévő kötetek számától, továbbá általában a könyvvel való szoros kapcsolattól, egészen pontosan: szülő, könyv és gyermek kölcsönös kapcsolatának meglététől és annak erősségétől. De ennél talán még fontosabb, hogy a gyermeknek kicsi korában rendszeresen meséltek-e, s a hallottakat módja volt-e a türelmes, szeretetteljes felnőttekkel megbeszélnie.
E nap kijelölésével és megnevezésével épp ezért egyértelműen a könyvre, mindenekelőtt a vajdasági magyar könyvre és irodalomra, pontosabban: olvasására szeretnénk felhívni a figyelmet. A könyvre, amellyel első találkozásunk, ismerkedésünk egy életre szóló élményt nyújthat, és amellyel az első kapcsolatkor fontosabb a bensőséges szeretet, mint az áhítatos, komolykodó s mindig távolságot tartó tisztelet kialakítása. S mennyi időnek kell elmúlnia ahhoz, hogy meghitt kapcsolatunk legyen versekkel, mesékkel, hogy megérezzük már: a könyvekből mennyi mulatságos, furcsa, titkos dolog kiolvasható! De ha eddig eljutnak fiataljaink, akkor már vár rájuk az a pillanat, amikor a regényekbe belefeledkezve egész világok tárulnak ki előttük. Ezért sem szabad belenyugodnunk, hogy az olvasás kiszoruljon a szórakozási formák közül.
Ilyenkor egy pillanatra talán azt is elhisszük, hogy a könyv becsülete nálunk még nem veszett ki: pályázatot hirdetünk a vajdasági szép magyar könyv megbecsülése érdekében, alkalmi könyvillusztrációkból nyílik kiállítás; tanácskozások, irodalmi estek stb. jelzik a könyv iránti megtisztelő figyelmünket. Szűkebb világunk szomorú valósága azonban az is, hogy nehéz úgy népszerűsíteni a magyar könyvet, hogy szorító gondjaink közepette alig jut pénz új könyv vásárlására, ha pedig mégis könyvet szeretnénk venni, akkor újabb bosszúságunk az lesz, hogy hol és milyet. Élénken emlékszem még a múlt század hatvanas éveire is, amikor például nagy, hosszúkás vesszőkosarak telis-tele könyvvel évente több alakalommal is bejárták gyermekkorom falujának utcáit. Az iskola legmegbízhatóbb tanulói minden házba bekopogtak, s ha másért nem, hát az ő kedvükért mindenhol legalább egy könyv gazdára talált. Napjainkban ezt a feladatot nyilvánvalóan egy könyvbusznak kellene ellátnia és legalább egy olyan könyvkereskedésnek, amely felvállalja a magyar nyelvű könyvek behozatalát, kivitelét és terjesztését, hogy minden fiatalnak - Kosztolányi Dezső szavaival - bármikor és bárhol elmondhassuk: ,,Ezt az ereklyét, ezt a fegyvert, ezt a varázsszert szeretném kezedbe adni útravalóul...”