Eddig még sosem várták a gyerekeim úgy a karácsonyt, mint az idén.
A fiam már november végén bejelentette, hogy itt az ideje mézeskalácsot sütni. Ebben benne volt a gyermeki türelmetlenség és az izgalom is, mely lassan engem is megfertőzött. Ezért az első gyertyát szinte a három héttel későbbi események hangulatában gyújtottuk meg. Erre nálunk mindig vacsora után kerül sor, amikor körülüljük az asztalt, és együtt eléneklünk — rettenetesen fals hangon — egy-két karácsonyi dalt, beszélgetünk, majd végül a gyerekek elfújják a gyertyát. Olykor még csillagszórót is gyújtunk. Ezekben a hetekben felkeressük a Ferencesek templomában a Betlehem-makettet, mely mindig elvarázsol bennünket, és a mese, a csodaszületés izgalmát kelti bennünk, hiszen ahogy Márai is megmondta: nem lehet csodák nélkül élni…
Persze a gyerekek leginkább az ajándékot várják, melyet nálunk a kis Jézus hoz, nem úgy, mint a fát, melyet közösen díszítünk. Másoknál ezt is a kis Jézus hozza, no de ahány ház, nyilván annyi szokás. Ebben az időszakban más szokások is élnek a családunkban, jön a Mikulás, követjük a Luca-napi hagyományokat, mézeskalácsot sütünk... S noha a négy egységre osztott ünnepi készülődés alapgondolata a Krisztussal való találkozás élményére való felkészülés — melynek értelmében Jézus először a megtestesülésben jön el —, Gadamerrel értek egyet, aki azt mondja, az ünnep csak annak fejez ki valamit, aki részt vesz benne.
Még jól emlékszem, milyen volt, amikor a várandósság alatt magam is hónapokig várakoztam. Először még nem is tudtam, mire, és valójában másodszor sem. Talán azért, mert a várakozásban benne van a beteljesülés ígérete, ám annak természetét ekkor még nem ismerjük. Ezért is, meg a karácsony szentsége miatt is örültem, hogy végre a gyerekek igazán várnak valamit, igazán vágynak valamire, de leginkább annak, hogy ezt most nem hozhatjuk előre, hiszen ideje van, ki kell várni.
Ez az időszak tökéletes arra, hogy átgondoljuk: mit is fejez ki számunkra és a családunknak a karácsony, jó irányba halad-e az életünk? A megfelelő értékeket adjuk-e át gyermekeinknek? Mi az, ami fontos nekünk, és mit tettünk azért? Az is lehet, hogy másokat valóban a karácsonyt megelőző forgatag éltet, szeretik a rohanás, a vásárlási láz, az ünnepi sokaság nyomását. Szintén másoknak ez az időszak az emlékezés, a szeretett személyek hiányának fájdalma vagy éppen a magány ideje, amikor senkihez sem tudnak csatlakozni, mert mások a saját családjuk felé fordulnak, vagy mert valóban úgy érzik, nincs senkijük.
És láss csodát, a közösségi oldalak is egyre csak a pompát hirdetik, mindenki posztolt (megmutatott) egy-egy képet az adventi koszorújáról, a karácsonyfájáról, még akkor is, ha már minden eltér az eredeti formától, más a gyertyák színe, a koszorú alakja, más dalokat éneklünk, más szokásokat követünk.
„A karácsony a szeretet, és ádvent a várakozás megszentelése. Az a gyerek, aki az első hóesésre vár — jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé — szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.” (Pilinszky János)
Arra gondoltam, hogy talán az advent ténylegesen is a várakozás időszaka lett. Megpihenhetünk egy kicsit — a tél miatt sok esetben a kinti munka mennyisége csökken, legalábbis a világnak ezen az oldalán. Világító csillagfüzérek lógnak az ablakokban, fény árasztja el az otthonokat. Az adventet megélni, átélni nem könnyű feladat, mert ehhez egy kicsit meg kell állni, Istenre és/vagy embertársainkra irányuló figyelemmel. A Chicagói Egyetem szakemberei szerint, ha az embereknek várniuk kell valamire, akkor többé, ezáltal pedig türelmesebbé is válnak. Vagyis a várakozás türelemhez vezet. Közben a gyerekek igényei nőnek, mi magunk is türelmetlenek vagyunk, mindenhova oda akarunk érni, mert azt gondoljuk, mindenhova oda kell érnünk.
A türelem erősítése céljából jó módszer, ha strukturáljuk a gyerek idejét: mondjuk el neki, mit csináljon még meg, amíg várakozik. Minden beszélgetéssel a feszültségét oldjuk, ezáltal a nyafogás és a hiszti is csökkenthető. Mindez viszont csak akkor lehet eredményes, ha a szavunkat valóban be is tartjuk, vagyis legyünk következetesek: ha megígérünk valamit, akkor az legyen is úgy! A türelmetlenséget — ahogyan említettem is — sokszor mi magunk hordozzuk, s ezt tovább tetőzzük, ha például nem várjuk ki a gyerek tevékenységének saját tempóját, hanem beleszólunk, beleavatkozunk (pl. ráadjuk a kabátot, bekötjük a cipőjét, stb.). Az is rendben van, ha máskor megkérjük, hogy várjon egy kicsit, s egy-egy hiszti se tántorítson el bennünket ettől a kérésünktől, hiszen hogyan tanulhatná meg különben, hogy nem kaphat meg mindent azonnal?!
Hogyan tanítsunk hát türelmet? Ahogyan nem értik meg az öt perc múlva kész a vacsorát, úgy azt sem, hogy még két hét van karácsonyig. Ilyenkor sokat segít, ha például mesében fejezzük ki az időt, a nagyobbakkal pedig számoltathatunk. Ezzel egyidejűleg még azt is mondjuk el, mi minden fog addig történni, és milyen sorrendben.
A gyerekek természetesen nem mostanában váltak türelmetlenné, csak régebben egyszerűen leszólták őket. Tapasztalhatjuk, hogy a kisgyerekek egocentrikusak, vagyis számukra egyértelmű, hogy körülöttük forog a világ. Majd fokozatosan, de még nem hároméves kor előtt, kialakul a megértés, mások szempontjának figyelembe vétele. Csak hatéves koruk után értik meg azt is, hogy anya bizony nem mindenható, nem tud akármikor rántott husit varázsolni.
Persze, más szokásoknak is adózunk, aminek főként a gyerekek örülnek — ez pedig az adventi naptár, melyet sokan otthon készítenek el, mi azonban ebben az esetben a fogyasztói társadalom hűséges alattvalóiként kész naptárakat vásárolunk. Ez a német eredetű „találmány” annak idején is egy gyermek türelmetlenségének enyhítése céljából jött létre, és általa napjainkban is könnyebben értelmezhető az idő múlása, a karácsony közeledte.
Ünnepelni csak tiszta ünnepi gondolatokkal lehet, felülemelkedve a hétköznapokon s azok apró küzdelmein, vélt vagy valós sérelmeinken. A szükségleteink között szerepel, hogy szeressünk és szeretve legyünk, valamint talán az is, hogy boldoggá akarjuk tenni egymást, illetve magunkat is, hiszen az önmegvalósítás útján ez elvárható.
Hiszem, hogy már mások is megtapasztalták, hogy a karácsony egyszerre ad erőt és gyengít el, mintha minden egy kissé felfokozódna: az ételek ízesebbek, a fények erősebbek (minden héttel egyre több gyertyát gyújtunk meg), a színek élénkebbek, a nevetés hangosabb, a csend mélyebb.
A nyitókép illusztráció: Pixabay.com
