Megjelenésének második-harmadik évében a Magyar Szó újságírógárdája örvendetesen gyarapodott. Ennek megfelelően fejlődtek az állandó rovatok, több volt a színes írás, a riport, egyszóval olvasmányosabbá vált az újság.
Megjelenésének második-harmadik évében a Magyar Szó újságírógárdája örvendetesen gyarapodott. Ennek megfelelően fejlődtek az állandó rovatok, több volt a színes írás, a riport, egyszóval olvasmányosabbá vált az újság. Ez természetesen a példányszám növelésére is kihatott, és a terjesztést is egyre jobban megszervezték. Megjelentek az első mellékletek, időszakos kiadványok.
Ezzel párhuzamosan újabb hetilapok és folyóiratok kiadását is tervezték. Ugyanabban a sajtóházban, a szép tavasz beköszöntésével megszületett a 7 Nap. A keresztelőjén ugyan nem lehettem ott, de az alapításával megbízott dr. Hock Rezsőt, a jogtudós szervezőt ismertem, mert ott szorgoskodott közöttünk, talán segítségnyújtás végett. Irodájuk egy-két szobácskája a mi emeletünk körfolyosójára nyílt, s dr. Hock, becenevén Muxi bácsi szorgoskodása nyomán nemsokára napvilágot látott a szép küllemű hetilap. Első munkatársa a gyors gondolkodású nevelt lánya, Kalmár Ibolyka - Buba volt, aki néhány évi hétnapos munka után Belgrádba ment férjhez. Talán a 7 Napban szerzett képesítésének és elhivatottságának köszönhetően idővel Belgrádban megalapította az egyik legnépszerűbbé lett női lapot, a Nadát, azt szerkesztette hosszú évekig. A 7 Napnál hamarosan gépírónőt is alkalmaztak, a kéknefelejcs-szemű Bukovcsik Margitka személyében. Miután a 7 Nap átkerült Szabadkára, Margitka majd negyven éven át a Magyar Szó munkatársa volt.
A Hock családdal, Bubával kollegiális kapcsolatban álltam, az anyja, a varrónő Böske néni nekem is varrt.
Dr. Hock később máshol dolgozott, de munkánk során néha találkoztunk itt Újvidéken. Amikor sok év után megözvegyült, nagyon elkeseredett. Egyik közös ismerősünkkel közölte, hogy mindenét kiárusítja, nézzük meg, hátha megtetszik valami. Fejes Gyurka felesége, emlékszem, megvette a család hintaszékét.
Muxi igen rossz állapotban volt már, túl a 80-on, de még hajkurászta a kis sárga fítyóját. Búcsúzáskor elsírta magát, mert Belgrádba, Bubához, a lányához, nem akart menni, az újvidéki nyugdíjasházban pedig, ahol sorára várt, még nem volt helye. Nem tudta, mi tévő legyen.
Nagyon megsajnáltam. Kamaszodó fiamat megkérdeztem, elfogadná-e ezt a tiszteletre méltó öregurat ideiglenesen az éppen megüresedett szobánkba. Gyermekeimet nemes lelkűségre neveltem, s igen volt a válasz.
Muxi bácsi vagy két hónapig a vendégünk volt. Ő csak szállást kért, de én természetesnek tartottam, hogy megkínáljam azzal, amit főztem. A gyümölcsösből volt barack, szőlő stb. Ha időnk engedte, sokat beszélgettünk. Tőle hallottam először és szavahihetően a Goli otok-i történésekről. Ő a szigeten önkezdeményezésből súrolókeféket gyártott egy, a kopár sziklák hasadékaiban növő növény gyökereiből, amelyet szabad kézzel tépdesett ki.
Bizonyos idő elteltével értesítették, van hely számára itt Újvidéken, a közeli nyugdíjasotthonban. Innen aztán Szabadkára költözött a Gerontológiai otthonba.
Muxi is, Buba is hálásak voltak, hogy átsegítettem őket a pillanatnyi lakásproblémájukon.
Ennyi közöm volt a 7 Naphoz.
Az iskolázott, szakképzett újságírók érkezése és a már tapasztalt szerkesztőségi tagok igyekezete által egyre gyarapodott a Magyar Szó minősége, emelkedett a tekintélye, olvasottsága és példányszáma. A továbbképzés minden szinten kötelező volt. Külföldön is felfigyeltek az új magyar nyelvű újságra, és egymás után érkeztek a delegációk. Az egyik ifjúsági küldöttség Magyarországról jött, őket én és az akkor már rendszeresen megjelenő Ifjúság Szava főszerkesztője, Gvozden András kísérgettük. Velünk volt Kovács András ifjúsági vezetői tisztségben, a mai NIS - a nagyszabású Naftagas megalapítója. Érkeztek az írók, költők, politikusok Magyarországról és elvárták, hogy bizonyos ideig a társaságukban legyünk. Magas rangú pártfunkciót betöltő külföldiek fogadásán is részt vettem. Luigi Largót, az Olasz Kommunista Párt akkori főtitkárát kellett bevárni a szerkesztőségben. Jött is kísérettel, ajándékokkal. Mivel én voltam az egyedüli nő, úgy találta, nekem kell őket átadnia. Több saját kezűleg dedikált könyvet nyújtott át nekem. Sem olvasni, sem beszélni nem tudtam ugyan olaszul, de nagyon jól jöttek, amikor elszegényedve egyenként eladtam őket a belgrádi antikváriusnak, aki felismerte a könyvek értékét. Mi annak idején az SZKP-val az Orosz Kommunista Párt történetével, annak biflázásával voltunk elfoglalva, esténként harisnyastoppolás közepette ezt kellett hallgatnom. Esti politikai képzés volt ez, mert reggel fel kellett mondani a leckét.
Szóval egyre színesebb, egyre tarkább lett a szerkesztőségi élet, jöttek a meghívók, értesítettek bennünket a várható eseményekről, tehát kivívtunk magunknak bizonyos társadalmi elismerést. Több tartományi jellegű konferenciára személyre szóló meghívó is érkezett. Emlékszem a Jugoszláv Kommunista Párt VIII. tartományi értekezletére, ahová küldöttként mentem. A sok félig civil, félig katonai öltözékű férfire, nőre, akik még le sem szereltek. Hosszú felszólalások hangzottak el - én a felét se értettem -, és ezeket vastaps követte. Magyarok is voltunk, de elég kevesen.
Megint elkanyarodtam a megszabott útról, a szerkesztőségtől. Ott buzgón dolgoztunk mindannyian, mert az újság ''nyelte” az anyagot. Az események torlódtak, sok volt a fordítás, de egyre több az egyéni írás, no meg a vidéki tudósítás is.
Szórakozásról, kikapcsolódásról szó se lehetett. Kánikulában, mert akkor is volt ám meleg, délidőben kimentünk a Dunára, ha felfértünk a városközpontból időnként induló teherautóra. Velem együtt sokan szerettek úszni, akkoriban könnyen átúsztunk a Spicre, a Horgászsziget csücskére. Sok volt az ismerős és az ismeretlen fürdőző. Egyszer, amikor a strand bejárata előtt a kamionra vártam, hozzám lépett egy jól öltözött úriember, és felkínálta, hogy üljek be az autójukba, bevisznek a városba engem is, van még egy helyük. Ismerősnek tűnt, elfogadtam hát a meghívást. Beszélgetni kezdtünk, és ő behatóan érdeklődött tőlem, hogy élnek a munkásnők, mit csinál a nőszervezet stb. Mit tudom én, mit csinál, nekem egyelőre ilyen gondjaim nincsenek, se férjem, se gyerekem, gondoltam magamban, de valamit azért motyogtam neki. A szerkesztőségig vittek.
Ezek voltak az előzmények!
Nagy ritkán hazautaztam Becsére egy-két napra. Egyszer, amikor visszajöttem, Smit Mária, a titkárnő idegesen rám szólt:
- Hát te hol vagy?! Keresnek a PK-ból!
Ez a Tartományi Pártbizottságot jelentette. Oda hívatnak?! Engem? Hát én nem tettem semmi rosszat, az írásaim is helyénvalóak, néha már meg is dicsérnek, minek menjek én a PK-ba? Nem volt mindegy, de szót fogadtam.
Másnap szépen felöltöztem, minden erőm összeszedtem, hogy legyőzzem zavarom, és beállítottam a Kommunista Szövetség tartományi székházába.
A portás a főtitkárhoz irányított. Ott ugyanaz a sima hajú, középkorú férfi fogadott, aki napokkal előbb a Strandon megszólított, összeszedett, és autóval bevitt a szerkesztőségbe.
- Dobrivoje Vidić vagyok - mondta kéznyújtáskor, s nekem remegett a térdem. - Gratulálok! - folytatta. - Tudod, elvtársnő, úgy határoztunk, hogy lapot indítunk a vajdasági nők számára, és a magyar nyelvűt te fogod szerkeszteni. Ezennel kinevezlek főszerkesztőnek.
Jó, hogy kényelmes karosszékben ültem, de így se tudtam leplezni a meglepetésemet. Én még húszéves se vagyok, hogy fogok én megbirkózni ekkora feladattal, amit egy havi 24-30 oldalas újság elkészítése megkövetel. Ezenkívül én a Magyar Szó munkatársa vagyok, nem akarom otthagyni a lapot.
Bizony, akkoriban nem nagyon kérdezték, akarod-e vagy sem, így a vajdasági Dolgozó Nő c. lap főszerkesztője lettem, 1946 októberében már megjelent az első szám. Az első címoldalt Boldizsár Iván grafikus tervezte ugyanaz a később ismertté vált Iván, aki régen a Szabad Vajdaság, majd a Magyar Szó mai fejlécét is tervezte. Több rajza megjelent a lapban, úgy hallom, Újvidéken, a Telepen utcát neveztek el róla. Ő, no meg Gál László író érdemelte ki ezt a megtiszteltetést a tartományi fővárosban a régiek közül. Egyébként Iván betűképző rajzoló volt, a legszebb betűtípusát a németországi, mainzi Guttenberg Múzeumban őrzik. Ezt ott jártamkor tudatták velem. Kevesen vagyunk, akiknek kijut az ilyen elismerés, és sajnos még kevesebben tudnak arról, hol és miért tisztelik a vajdasági magyarokat.
A Dolgozó Nő szép pályát futott be, többek segítségével, egészen addig, míg a Tájékoztató Iroda szörnyűsége le nem csapott a sajtótermékekre is, és papírhiány miatt kénytelenek voltunk megszüntetni.
Ugyanennyit élt a szerb nyelvű női lap is, amelynek Kristina Babin Daca volt a főszerkesztője. Kinevezésünkkel egyidejűleg a Tartományi Nőszervezet, az AFŽ végrehajtó bizottságába is beválasztottak mindkettőnket.
Így lettem én nagylány létemre - még 20 éves se voltam! - az asszonyok lapjának főszerkesztője és egyben a Magyar Szó munkatársa is.
(Folytatjuk)
