A Magyar Szó szerkesztősége fennállásának második évében, ahogy én emlékszem, a munkatársak száma hónapról hónapra gyarapodott. Hasonlóképpen a vidéki tudósítóké is. A legérdemesebb, szorgalmas embereket bevonták a lapkészítésbe. Erről később írok.
A Magyar Szó szerkesztősége fennállásának második évében, ahogy én emlékszem, a munkatársak száma hónapról hónapra gyarapodott. Hasonlóképpen a vidéki tudósítóké is. A legérdemesebb, szorgalmas embereket bevonták a lapkészítésbe. Erről később írok.
Nem lenne teljes a beszámolóm, ha az úgynevezett ''nagyok” névsorából kihagynám Kollin Józsefet, mindannyiunk Jóska bácsiját, aki nélkül, mint mondják, nem lett volna újság. Szó szerint véve ő volt a lap frontembere, akkor, amikor Szerémségben még dörögtek az ágyúk, és később is. Az ő leleményességének, szervezőképességének volt köszönhető az újságpapír-, a nyomdafesték-, a benzinellátás. Hiába lett volna sok szép és jó írás, ha nem tudták volna kinyomtatni, és eljuttatni az olvasókhoz. Emlékszem a nagy kerek rotópapírtekercsekre, alig fértek be a kapun, és ezt legtöbbször - legalábbis kezdetben - Kollin Jóskának köszönhettük. Értett az oroszokkal való kereskedelemhez, csereberéhez. Nektek pálinka, nekünk papír meg nyomdafesték, valahogy így festett a dolog. Persze mindez hadititok volt, és csak jóval később, békeidőben, derült ki. Csak akkor mertünk erről nyíltan beszélni. Különben Kollin Jóska akkoriban nem írt, ott járt-kelt közöttünk, tudtunkkal ő szervezte és végezte a lap adminisztrációját. Első munkakönyvemet is ő írta alá. Miután rendeződött a papírellátás, Jóska belépett a szerkesztőségbe, és ott is megcsillogtatta tudását, íráskészségét, politikai jártasságát, műveltségét. Az egykori becskereki papnövendékkel sokat nyert a Magyar Szó szerkesztősége. Halála nagy veszteség volt számunkra.
Ez idő tájt került a szerkesztőségbe a délceg dr. Steinfeld Sándor - ő is hadifogságból tért vissza -, mindannyiunk Stafija. Új ideákkal állt elő az ismert szabadkai munkásmozgalmi orvos. Többek között ő vezette a Négyszemközt az orvossal c. rovatot hosszú évekig, majd visszatért eredeti hivatásához.
Eseménynek számított Sulhóf József érkezése is. Nagy műveltségű, zenei tudással is rendelkező, politikailag jártas középkorú férfiú volt ő akkoriban, aki valamelyik nyugati fogolytáborból csöppent közénk. Ijesztően sovány volt, lógott rajta a ruha, s mivel hiányoztak a fogai, nem értettük, hogy mit is akar mondani. Rövid ideig tartott ez a szörnyű állapota, én kezdetben féltem tőle, a külleme miatt. Ő vette át hamarosan a külpolitikai rovat szerkesztését. Emlékszem, órák hosszát görnyedt az egyetlen rádió mellett jegyzetelve, így vették át a legfrissebb híreket.
Később fölöttünk, a II. emeleten megnyitották a Tanjug (a Jugoszláv Távirati Iroda) szerkesztőségét. Bogdánfi Sándor is ebben az időben került a szerkesztőségbe, így izmosodott a még gyermekcipőben járó napilapunk közössége.
A vidéki tudósítóhálózatot is ki szerettük volna építeni. Úgy látszik, én elég mozgékony voltam annak idején, és jó rábeszélő képességgel rendelkeztem, mert engem sok helyre kiküldtek tárgyalni. Magam se hiszem már szinte, de én vettem rá az adai Urbán János szabómestert, hogy legyen a munkatársunk. Ott teregette előttem a férfiszövetet a nagy szabóasztalon, amikor betoppantam hozzájuk. Nevetve, hitetlenkedve fogadta, amikor elmondtam jövetelem célját, de mint a későbbi gyakorlat bizonyította, János hallgatott rám, és otthagyta a szabóságot... Még ma is a számban érzem az ízét annak a krémmel töltött palacsintának, amit tiszteletemre Urbánné rögtönzött.
Egy másik tudósítónkat, Mucsi Józsefet is én beszéltem rá, hogy jöjjön Újvidékre, hagyja ott a tanügyet. Friss házasok voltak Ilonával, s mivel rám esteledett, náluk, a szépen felsikált, téglás konyhában aludtam. Topolyán a tudósításban jártas Herbatin Kálmánt szerveztem be, később Juci, a felesége is írogatott nekünk női témákról. Becskerekről az ismert forradalmár Sulman Rózsa nővérét, az ottani nőszervezet aktív tagját, aki már tudósította a lapot, Sulman Terézt csábítottam el. Nem volt nehéz, mert élettársa, Lukó András, akkor már az ipari rovatot szerkesztette a lapnál. Akkoriban került hozzánk Glaug Galamb János, a Kisgalamb. Tubinak szólítottuk valamennyien. Emlékezetes marad számomra a zombori Szabadka Sándor - Sacinak a rábeszélése is arra, hogy próbálja ki az újságírás művészetét. Édesanyja, aki egy nagyáruház pénztárosnője volt, sehogyan sem akart megválni egyetlen fiától. Egy egész délelőtt ültem mellette, mondogattam, mennyire talpraesett, s máris jól ír a fia, mígnem beleegyezett. Sándor szép karriert futott be a sajtóban, a rádióban. A debelyacsai Laki Mihály gyakran emlegette, hogy soha se került volna a Magyar Szó közelébe, ha én nem lettem volna annyira meggyőző. Néha haragudott is rám emiatt, ha nehézségei támadtak. A már akkoriban megjelenő Föld Népével került hozzánk Bodrics István, aki minden munkakörben megállta a helyét, és sokat segített a fiataloknak. Ezt az én tudósítótoborzó képességemet évekkel később az új főszerkesztő, Rehák László is kihasználta, amikor elküldött Topolyára, hogy egyezkedjek az akkori járási párttitkárral, a roppant tekintélyes Nagy Jóskával az akkori, ottani legintelligensebb tudósító, gyakorló pedagógus Szauer Laci ügyében. ''Azt nem, azt nem adom, mert most neveztük ki...”, és mondta is, melyik fontos üzem élére, de ,,ha nagyon kell - vigyétek!”
Szauer a veleszületett szigorával megtanította a bohém újságíró társaságot kesztyűbe dudálni. Rend a lelke mindennek, ehhez tartsátok magatok! - volt a jelszava.
Az akkori időben a pénzhiány már éreztette hatását, habár mi újságírók szép fizetést kaptunk. Valaki kiötlötte, hogy hirdetéseket kellene gyűjteni, és megjelentetni. A már sajtóházzá avanzsált épület földszinti utcai részében szép üzlethelyiség volt. Két fiatal nő, Füstös Katalin és Mellár Zsuzsi voltak az első tisztviselők ebben az irodában. Zsuzsi még ma is él, erről ő többet tudna mesélni.
(Folytatjuk)
