Mi, kezdők tiszteltük az idősebb újságírókat

A Magyar Szó majd hét évtizeddel ezelőtti múltját ismertetve érdemesnek tartom megemlíteni, hogyan és kikkel gyarapodott a szerkesztőség a lap indulásának első éveiben. Sajnos, sem a lapalapítók, sem az akkori munkatársak közül, tudtommal, már senki sincs életben.

Majtényi Mihály, az egyik alapító, író, újságíró maga volt a megtestesült jóindulat. Az ő akarata szerint tegeztük, soha se mérgelődött, bármikor is fordultunk hozzá tanácsért, mindig segített. Nagy tekintélynek örvendett, mindannyian szerettük. Felesége, a zombori Kolmann Panni gyakran bejárt a sajtóházba (később ő is állást kapott itt) az akkor még csak pár éves fiukkal, Andriskával. Eljátszadoztunk a kisfiúval, és megcsodáltuk vadonatúj teveszőr kabátját, amit akkor télen kapott. Általában családias volt a légkör.

Kek Zsiga, mint már korábban is említettem, volt sorsomnak az irányítója, rendezője, s velem együtt még félszáz más kezdőének is. A kezdet kezdetén, amikor 1944 decemberében a lapindítással megbízott köztársasági vezető, Seka Stanka Veselinov felkérte Zsigát a Szabad Vajdaság beindítására, a hadiállapot közepette, hatalmas feladatot vállalt. Nagy műveltségével, filozófiai és teológiai egyetemi végzettségével (a közép-európai egyetemeken szerzett diplomát) messze túlhaladta a többiekét. Megbecsült református lelkipásztor volt már Szabadkán, amikor bekapcsolódott a haladó szellemű munkásmozgalomba.

Nagyon nehéz idők járták: megszervezni, fenntartani a maroknyi szerkesztőséget, megjelentetni a lapot, ugyanakkor a politikai követelménynek is eleget kellett tenni. Tette mindezt 1948-ig, amikor beütött a Kominform, a Tájékoztató Iroda botránya, és a nyers-nyakas Zsiga nem adta fel meggyőződését. Egy pártülés után letartóztatták. Szomszédok lévén, én többször elkísértem az ebédet hordó feleségét, Erzsikét az újvidéki börtön elé, ahonnan valahonnan a magasból Zsiga ki-kikukucskált, és látott minket. Mi őt nem láttuk, csak átadtuk az ebédet az őrnek. Én akkortájt az Erzsikétől kapott bő ruhában jártam, születendő ikreim igen terebélyessé tettek. Később a Kek család harmadik tagjának, Balázsnak, valamennyi babaholmiját megörököltem, a mózeskosárral együtt, miután a kisfiú kinőtte. Babakelengyében is hiány volt. Két-három év múlva az akkor éppen Becsén istentiszteletet tartó verbászi Röhrig Gyula református lelkész nálunk, ebéd után, az ebédlőben megkeresztelte leánykánkat. Kek Erzsike tiszteletes asszony vállalta a keresztanyaságot.

Sok-sok év után Zsiga visszajött hozzánk a szerkesztőségbe - korrektornak, későbbi lektornak. Sokat segített nekem is, az akkori kezdő újságíróknak is, s egyáltalán mindenben támaszkodhattunk rá.

Felejthetetlen emlékem marad, és ma is büszke vagyok utolsó együttes megjelenésünkre. Belgrádban, a Kolarčev Alapítvány dísztermében az AVNOJ-nak, a jugoszláv állam megalapításának valahányadik évfordulóját ünnepelték a hetvenes években. Én akkor már a Szerb Képviselőház tagja voltam, és mint anya meghívót kaptam a díszülésre. Belgrádban, lapunk Boris Kidrič utcai szerkesztőségében ott találtam egykori főszerkesztőmet, Kek Zsigát. Nagy volt az öröm, amikor megtudtuk, hogy mindketten a díszülésre vagyunk hivatalosak.

Kocsit kértünk, és a meghívóval a kezünkben bevonultunk a fényárban úszó terembe. Az első sorokban már ott ült az akkori nagy Jugoszlávia vezetőinek színe-java, mi valamivel hátrább foglaltunk helyet.
Nagy elégtétel volt ez a nyilvános megjelenés egykori tanítómesteremnek, Kek Zsigmondnak, akit kiállásáért annyira megaláztak.

Örülök, hogy ezt együtt éltük át, és hogy most annyi idő után ezt papírra vetem, hiszen ez is egy apró, de jelentős része a Magyar Szó történelmének, és némi elégtétel Kek Zsigmondnak. Meg nekem is.

A hangos és udvarias Gál László

A szerkesztőség oszlopos tagjára, Gál Lászlóra úgy emlékszem, hogy ő volt mindig és mindenütt a leghangosabb és a legudvariasabb. Ezzel kivívta a tagság elismerését. Hosszú írói, újságírói tapasztalatot tudott maga mögött, ezt igyekezett az új lapnál is gyümölcsöztetni. Mi felnéztünk rá.

Reggelente ő volt az első, aki behozta kész kéziratait, a saját önálló írását és a megrendelésre írottakat, mert akkor olyan is kellett. Szép verseit felolvasta nekünk lányoknak, akkor már többen voltunk nők, és mondott néhány hízelgő megjegyzést a küllemünkre. Jól is esett az ilyesmi azokon a borongós hideg reggeleken. Emlékszem, először és utoljára léptem színpadra Gál Laci - kötelezőnek nevezett - színdarabjában, a Rozi néni írni tanul címűben, amit az akkori Magyar Kultúrkörben (most Pap Pál utca) adtunk elő. Kek Emit próbáltam betűvetésre tanítani, a színpadon ő volt Rozi néni, én pedig a tanítónő. Emi akkor már a Magyar Szót korrigálta. Nem tudom, hányszor ment a darab, de ilyesmit is csináltunk mi újságírók feladatként abban az időben. Azóta se léptem színpadra.

Lacinak nem volt munkaideje, akaratos volt, jött s ment, de a sakkozást nem hagyta, egy-egy játszmára mindig talált időt és társat. Idős koráig tartottam vele és feleségével, Böskével, a kapcsolatot. Egy házban laktak Thurzó Lajosékkal, szép udvaruk volt, jó néhányszor jelen voltam, amikor felolvasták frissen írt verseiket. Lajos itt írta legszebb verseit, akkoriban, amikor egy szép szőke kisfiút örökbe fogadtak.

Lévay Endre író, újságíró volt a ''négyes fogat” negyedik tagja. Ő családi okokra hivatkozva hamar visszament Szabadkára. Ez jól is jött a Magyar Szónak, Bandira bízták ugyanis a szabadkai szerkesztőség beindítását. Hamarosan létre is hozta, ismeretségének köszönhetően több tehetséges írástudó embert talált. Két rendkívül jó meglátású asszonyra emlékszem: Balog Máriára és Spahić Sofikára.

A Lévay családdal a lapindítástól kezdve mostanig kapcsolatban vagyok, ugyanis már férjhezmenetelemkor kiderült, hogy leendő férjem bajmoki származású édesapja Bandi rokona. Após híján vőlegényem kérésére Bandi adta ránk az ég áldását, jóindulatúan befogadott a családjába. Szeretett feleségével, Annával, a neves szabadkai zenetanárral baráti kapcsolatban álltunk, a szemem előtt nőttek fel a zenevilágban ismertté vált fiaik. Most a gyermekeink barátkoznak, itthon és külföldön. Ilyen az élet.

Már titkárnőnk is van!

Nagy eseménynek számított, amikor a nagy lakás üres előszobáját úgy-ahogy berendezték, és itt egy intelligens titkárnő, Smit Mária kapott helyet. A szép szőke fiatal Mária gyors- és gépírói tanfolyamot végzett a magyarok idejében. Magyarul, németül és szerbül beszélt, jó megjelenésével, kellemes modorával mindnyájunkat megnyert. Ő volt majd negyven éven át a Magyar Szó mindenese, a szó igazi értelmében. Nemcsak a lapot szerette, hanem az újságírókat is becsülte, és mi is őt. Mindent tudott rólunk, és ott segített, ahol kellett. Az első gépírónő az ügyes kezű Ikić Mária volt, majd a telepi Birinyi Ilonkát vették fel. Ahogy gyarapodott a szerkesztőség, úgy jött a segédszemélyzet is, már volt kifutónk is, a fiatal Mókus fiú személyében, aki ökölvívásban jeleskedett. A szintén telepi Kerekes Irénke ugyancsak gép- és gyorsírói tanfolyamot végzett. Hamarosan a legjobbak közé küzdötte fel magát a gépírásban. Ami a gyorsírást illeti, azt egyformán megszenvedtük. Akkor ugyanis a vidéki tudósítók már telefonon adták le jelentéseiket. Irénke úgy-ahogy feljegyezte őket, de a gyorsírási rövidítéseket, a jeleket kiolvasni-megfejteni már nem tudta, többször sírdogált is ezért. Ekkor jöttem én, a vigasztaló, és megpróbáltuk kibogozni, megfejteni a vidéki tudósító mondanivalóját. Idővel Irénke a legjobb gépírónője lett a lapnak.

Kolozsi Tibor újságíró szintén Szabadkáról került Újvidékre, ő gyakorlott lektornak is számított, volt türelme a kéziratokhoz. Kezdőként én is hozzá kerültem, s emlékszem, majd a föld alá süllyedtem, amikor agyonfirkált kéziratomat visszakaptam tőle. Tibi megértően maga mellé ültetett, én pedig még az arcrezzenéseit is figyeltem. Az írásban felsorolt eseményeket én jobban tudtam, ő viszont a mondatszerkesztésben járt elöl. Irultam-pirultam sokszor, azt hittem, továbbállok, mégis maradtam. Neki is köszönhetem, hogy maradtam a lapnál, ahol egyre többet vártak tőlem, és mind több megbízatást kaptam.

Az úgynevezett Népfront rovatot bízták rám, ez ma olyan belpolitikai rovatféle lehetne, ide tartoztak a társadalmi szervezetek, az éledező egészségügy, az egymás után létrehozott szülőotthonok, egészségházak, kórházak. Toboroztuk a tanulni vágyó fiatalokat az orvosi egyetemre. Öröm volt tudni, hogy már 8-10 magyar fiú és lány tanul a belgrádi Orvostudományi Karon. Lesznek nekünk magyar orvosaink! - dicsekedtek a szabadkai, topolyai, zentai vezetők, no, meg mi is. Család- és gyermekvédelem, a nők foglalkoztatása és még ezer más téma kínálkozott naponta tollhegyünkre. Az anyagot, ha ''sírva” is, le kellett idejében adni, ez a nyomda követelménye volt. Akárcsak ma is. Napi két hasábot meg kellett töltenem, ez alól nem volt mentség.

A betűszedés és az ólomöntés tudományát is ismerni kell

A Budućnost Nyomda az akkor már sajtópalotává nőtt ház udvarában működött. A szedőgépeket onnan hozták, ahol találták. Úgy mesélték, a szabadkai Fischer Imre gépszedő saját szedőgépét hozta Újvidékre, és nyugdíjaztatásáig azon dolgozott. Utána éles szemű korrektor lett. Ott volt Lukó Sándor, a vérbeli nyomdász gépszedő, a nagy ''hibakereső”, aki ott is talált hibát, ahol más senki, és kárörömmel jött fel a nyomdából, hogy az orra alá dörgölje a firkásznak vagy szerkesztőjének a hibát. A zajos, nehéz levegőjű gépszedőteremben dolgozott Vízi Béla, Mladin Elemér, Sopcsák Franjó, Tukacs Mihály, Ivsics József és Andruskó Károly, aki később festő lett és visszament Zentára.

A lap nyomdai tördelésének folyamatát minden újságírónak ismernie kellett. Malcsics mettőrmester - nekem akkor Malcsics bácsi - indított el a nyomdatudományban. Ez a ''hajó” - mutatta a nagy mozgatható vaskeretet, miközben ördögi gyorsasággal szedte ki az előtte sorakozó ládákból a címszavak fémbetűit és elővigyázatosan a már kiszedett ólomsorok fölé illesztette. Mindent fordítva. Jó időbe tellett, mígnem megtanultam visszafelé olvasni az ólomba öntött újságot. De megtanultam. Ő tanított meg a kéziratok kezelésére, arra, mekkora egy hasáb, mi a fett, a kurzív, a nonparell, hogyan kell jelezni a kéziraton, hogy a nyomdász is megértse. A kész oldalról Ruzsicska mester készített kefelenyomatot, s ez a korrektori kuckóban ülő Gvozden Ági és Kek Emi elé került. A nyomda igazgatója, Cvijanov úr, igazi úriember volt. Itt nyomtatták akkor a Dnevnik napilapot, nemsokára a dr. Hock Rezső által megindított hetilapot, a 7 Napot, majd az általam főszerkesztett Vajdasági Dolgozó Nőt és még több más nyomtatványt. Mindez az 1946. évre és az utáni időszakra vonatkozik.

(Folytatjuk)