A Magyar Szó első éveinek munkatársai: Luko András, Smit Mária titkárnő, Vukovics Géza-Cagi, Filipec Zita és Szabó Gizella. Dicséret és bírálat közepette készül az újságA jéghideg vonat megtette a magáét, felfáztam, a szemem bedagadt, népiesen mondva becsípásodott, nem láttam semmit.
 |
| A Magyar Szó első éveinek munkatársai: Luko András, Smit Mária titkárnő, Vukovics GézaCagi, Filipec Zita és Szabó Gizella |
A jéghideg vonat megtette a magáét, felfáztam, a szemem bedagadt, népiesen mondva becsípásodott, nem láttam semmit. Ilyen még nem történt velem. Az áldott Kek nagymama, Anyika, vett kezelésbe, kamillateával törölgette, és dehogy is engedtek volna ki a zord időbe. A hazulról hozott elemózsiából falatoztunk - ezt illett szétosztani -, szerencsére volt elég belőle.
Amint felépültem, nekivágtam a hónak, a Magyar Szó szerkesztősége akkor már Újvidék központjában kapott helyet. A többemeletes Reinhard-palota jobb szárnyában a Magyar Szó, bal szárnyában a szerb nyelvű Dnevnik c. napilap kapott helyet, amit akkor testvérlapnak neveztünk. És valóban testvérként is éltünk a kollégákkal, ami nemcsak a szakmai segítség, a friss hírek, a kötelező írások cseréjében nyilvánult meg, hanem igaz baráti kapcsolatokban is. Közös, nagyon rossz kifőzdébe jártunk enni - jobb nem volt -, együtt mentünk a kötelező felvonulásokra, no meg a Fruška gora-i kirándulásokra is, amikor elkaptuk a vállalat egyetlen teherautóját. Több felvételt őrzök ebből az időből. Velem együtt kezdte a karrierjét a magyarul jól beszélő Aleksandar Tišma író, dr. Dušan Popov újságíró, több lexikon szerzője, Bogdan Čiplić író, Slobodan Budakov, az Újvidéki Televízió építője, Slobodan Glumac, a mai Večernje novosti alapítója, Aca Mišić, később a Politika c. napilap legmerészebb riportere, aki önként a hídról a folyóba vetette magát, hogy hitelesen meg tudja írni az öngyilkosok lelkiállapotát, Pavle Maletin, a volt turijai pópa, akkor a Dnevnik főszerkesztője, mindannyiunk ''komá”-ja. Esküvőkor csak felkötötte a fogason lógó nyakkendőt, és már indulhattunk is a közeli városházára kimondani a boldogító igent. Nekem is esküvői tanúm volt. De az esküvő nem ment könnyen.
Előtte ki kellett kérni a pártszervezet véleményét. Nem lehetett csak úgy egyszerűen összeházasodni, erre a cselekedetre jóváhagyást kellett kérni. Mivel az akkor még illegalitásban levő párt ''titokban” tartotta üléseit, meg kellett várni, míg össze nem hívnak bennünket. A pártsejt - mert így nevezték - közös volt a Magyar Szóéval. Amikor elkövetkezett a házasságkötés ideje, éppen három ifjú pár járult engedélyért a párttagokhoz: Stajner Miroslav alias Frici (a Dnevniknek majd 20 évig ő volt a főszerkesztője) és Demuth Ica, a szép telepi magyar lány, később Stajner Jelena, az örökös titkárnő. Én (az írás szerzője), Szabó Gizella és kérőm, Nagy Imre újságíró, később hírneves orvos. A legérdekesebb volt Aca Mišićnek és Buba Kalmár Ibolyának, a 7 Nap újságírónőjének a bejelentése. Miután Ibolyka elmondta a magáét, hogy ők őszintén szeretik egymást, és szeretnének egybekelni, a furfangos eszű Aco a padlót nézve konokul hallgatott. Vártuk a választ - hiába! Erre a menyasszony odament, jól oldalba vágta a vőlegényét, mire az kinyögte az igent. Az enyém kivételével sikeres házasság lett mindből, halálukig együtt éltek a párok.
A dnevnikesekkel mindvégig jó kapcsolatom volt, gyakran találkoztam velük, amikor már felvitte az isten a dolgukat, Belgrádban, ahol magas beosztásban dolgoztak.
A Magyar Szó szerkesztősége alig volt tíztagú akkoriban, amikor engem felvettek újságírónak. A későbbi sajtóház, a Reinhard-palota I. emeleti luxuslakását utalták ki számunkra, ahol öt szobát már benépesítettünk, később én a konyhába költöztem, mert ott csend volt és füstmentes levegő.
Az első munkanapom rövid volt, de azután megismertem, mi az, hogy munkafegyelem. A reggeli kötelező lapelemzéstől kezdve ugyanis addig tartott a munka, míg este kezünkbe nem vettük a frissen kinyomtatott másnapi lapot. Nem illett hazamenni addig, amíg a hatalmas rotógép be nem indult. Mindent meg lehet szokni, csak akarni kell!
A reggeli összejöveteleket a lakás középső nagyszobájában tartottuk. A berendezés szedett-vedett volt, örültünk, ha széket kaptunk. A jobb oldali fal mellett állott egy nagy íróasztal, amely mellett egy ősrégi Remington írógépen Markovics Majtényi Mihály író működött, mindig mosolygósan, pipázgatva - persze, ha éppen volt pipadohánya. Ez a fő hely az övé volt, azt hiszem, távollétében se merte elfogglalni senki. Mi Tyatyának hívtuk, segítőkészségéért nagyra becsültük, tiszteltük.
A reggeli konferencián mi is ott tolakodtunk, és ott került sor az én beavatásomra.
Kek főszerkesztő néptárs csendet kért, és néhány szóval elmondta azt, amit rólam tudott. Kérte, hogy fogadjanak szeretettel, mert egyedül vagyok, és segítsenek bevezetni az újságírásba. Nem panaszkodhatok, szerettek, és becsültük egymást.
A lap akkoriban 4 vagy 6 oldalas volt. A ''Nagyok” - mert így emlegették az alapítókat: Kek Zsigmondot, Gál Lászlót, Lévay Endrét, Majtényi Mihályt - már jártasak voltak az újságírásban, szerkesztésben, ők képezték a lapszerkesztés gerincét. Csatlakozott hozzájuk több vidéki tollforgató mozgalmista is. Sokból újságíró lett.
Az aznapi újságot mindenkinek ától cettig át kellett olvasnia, és véleményt mondania róla. Általában előbb szigorúan kritizáltak mindent és mindenkit, majd megdicsértek egy-egy írást meg a szerzőjét. Olykor nagyot káromkodtak, aztán jött az, hogy: ''Ó, bocsánat! Ugye, Gizi, te ezt nem hallottad?!” Én voltam akkor az egyedüli nő közöttük, s elvégre ők úriemberek voltak.
Egy óra leforgása alatt összeállt a másnapi lap vázlata, s mi újdondászok felvettük a nyúlcipőt, indultunk, ki merre látott, híreket gyűjteni. Kishíreket, városi témákat, egyebeket.
Nekem annyi előnyöm volt, hogy becsei ifjúsági vezetőként tudtam már arról, mi az, hogy Népfront szervezet meg AFŽ (nők antifasiszta szervezete), USAOJ (jugoszláv ifjúsági szövetség), és igyekeztem ezeket felfedezni Újvidéken. Bizony, nem ment könnyen, mert nem tudtam szerbül, Nagyváradon román, majd magyar nyelvű iskolába jártam. De akartam, és megtanultam szerbül. Mondanom se kell, volt ám munka rogyásig. Jegyre adták a kenyeret, a húst, nagy ritkán a kávét és egyebet, s néha 2-3 méter flanelt vagy vásznat is kaptunk, de ezt nem illett elfogadni. A szegényebb gépírónők kapták.
Jó hír volt például, ha sikerült összegyűjteni 8-10 liter paradicsomot, 1 zsák krumplit, néhány bögre zsírt a hadiárváknak, akik csak érkeztek, érkeztek, éhesen, tetvesen. Újvidéken Márton Róza, a becskereki meleg szívű forradalmár, fogadta őket a Posta utcai otthonban. A gimnáziumban még hadikórház működött, itt a magyar gimnazisták voltak munkaszolgálatosak, nekik se volt könnyű. A központban a haláltáborból visszatért szabadkai Malušev Boriska gyermekruha-varrodát nyitott, majd összeszedték a régi, alakításra alkalmas ruhákat, s kapott belőlük mindenki, akinek kellett. Ez is újsághír volt.
A városokban, nagyközségekben egymás után alapították a szülőotthonokat, mert nagy volt a gyermekhalandóság, és napközik is nyíltak. Volt tehát téma rengeteg, s én mentem teherautón, vonaton, néha gyalog is megtapasztalni, megírni mindent.
A szerkesztőség Zsiga elgondolása alapján szerveződött meg, a rovatokat pedig a többiek alakították. Gál László állt akkor a művelődési rovat élén, Laták Istvánnal együtt dolgoztak a kultúra fellendítésén. Laták rövidesen visszament Szabadkára, s a Népszínház élére került. Laci bátyánk sokat írt és sokat kritizált, ő volt az első, aki reggel friss kézirattal érkezett, sakkozott nagyokat, majd hazament, ahol Böske asszony, a hírneves matematikatanár friss ebéddel várta. Nekik akkor már lakásuk volt a mai Pap Pál utcában.
Nagy hangsúlyt helyeztek a kollégák a földművelési rovatra, ezt a munkás-költő Thurzó Lajosra bízták, aki teljes szívvel és minden erejével küzdött a falusi parasztság életének javításáért. Ekkor már folyt a földosztás, és sajnos a gabonabeszolgáltatás is. Csinálta is Lajos, míg a szíve bírta. Korán eltávozott az élők sorából, szegény.
Egymás után nyíltak a gyárak, üzemek, szükség lett a gyári munkások életének a bemutatására. ,,Ipari rovat'' indult, és az újságírásban már járatos Nagy Imrére bízták szerkesztését. Rövidesen Becskerekről behívták a legszorgalmasabb tudósítót, ipari munkást, Lukó Andrást, s később ő vette át a rovatot. A fiatal Takácsi Gábor a sportrovat vezetője lett, megindult ugyanis a sportélet Újvidéken. Hamarosan felvették az örökmozgó Lázár Pétert is, aki szabósegéd létére szépen tudott rajzolni. Szabad idejében ott előttünk készített felnagyított, életnagyságú képet Titóról.
Énrám a társadalmi szervezetek eredményeinek figyelemmel kísérését bízták, amit úgy látszik, közmegelégedésre jól csináltam, mivel nyolc hónapi újságírói tevékenységem után a Tartományi Végrehajtó Tanács kinevezett az akkor alapított Vajdasági Dolgozó Nő című folyóirat főszerkesztőjévé.
Erről és még több mindenről a következő írásomban számolok be.
(Folytatjuk)
