Újságírásunk bölcsőjénél - 1. -
SZABÓ Gizella
2012.05.23.
LXVII. évf. 21. szám
Újságírásunk bölcsőjénél - 1. -

Bevezetőül el kell mondanom, hogy ennek a folytatásokban megjelenő, félig életrajzi, félig a vajdasági magyar nyelvű lapkészítés előzményeinek történetéről szóló írásnak nagyra becsült kollégám, Dudás Károly, a Hét Nap korábbi főszerkesztője, mostani főmunkatársa a kezdeményezője.

Elindultam újságírónak

A húszéves Szabó Gizella

Bevezetőül el kell mondanom, hogy ennek a folytatásokban megjelenő, félig életrajzi, félig a vajdasági magyar nyelvű lapkészítés előzményeinek történetéről szóló írásnak nagyra becsült kollégám, Dudás Károly, a Hét Nap korábbi főszerkesztője, mostani főmunkatársa a kezdeményezője. Történt ugyanis, hogy mint minden esztendőben, most is karácsony előtt összejönnek a Magyar Szó nyugdíjasai, akik hosszú éveket töltöttek a szerkesztőségben. Ilyenkor megörülünk egymásnak, a viszontlátásnak, és felidézzük az együtt töltött idő emlékeit. A legutóbbi találkozón ott volt Dudás Károly is, akivel ősidők óta ismerjük egymást, és visszatekintve a múltra, felkért, írjak neki a Magyar Szó kezdeti időszakáról. Ő tudja, hogy én a lapkészítés legnehezebb éveiben, egészen fiatalon már részt vettem a szerkesztőségi munkában, a káderképzésben és mint ilyen tekintélyes társadalmi elismerést szereztem, nemcsak a magam, hanem a lap számára is.

Még egy kérése volt Károlynak: ne interjú legyen, hanem önálló írás, személyesen írjam meg, amire emlékszem, a jót és a rosszat is.

Szerencsére én nagyon sok mindenre emlékszem, magas korom ellenére fel tudom sorolni szinte valamennyi akkori munkatárs nevét, beosztását, a sikereket, a buktatókat. Neves kollégáim néha röviden írtak a Magyar Szó indítása körüli nehézségekről, majd mások őróluk, de tudtommal arról, hogy miként éltünk, dolgoztunk, működtünk, arról nem sok feljegyzés maradt. Ezt az űrt igyekszem legjobb akaratommal kitölteni, már amennyire tudom.

Nagyon régen volt, egy emberöltő telt el azóta, hogy elköteleztem magam az újságírás iránt. Ma nagy ráértemben számolom az éveket, hónapokat, napokat, mikor is volt az, amikor egy zord december végi éjszakán alig 19 évesen vonatra ültem egy kopott kofferral a kezemben, hogy felkeressem az akkor egyedüli magyar nyelvű napilapnak, a Magyar Szónak nevezett újságnak a szerkesztőségét Újvidéken. Ahol már vártak rám.

Élénken él emlékezetemben a Becséről történt indulás, a rettenetesen hideg vonat, a hosszú út és a szívélyes fogadás a Magyar Szó szerkesztőségében. Hatvannyolc évvel ezelőtt történt mindez. Most a 86. évemet taposom. Hihetetlenül magas életkor ez. Magam is csodálkozom rajta, miként tudtam megőrizni emlékezetemben az akkori történéseket, a lap fejlődésének fontos állomásait, a kezdő és haladó újságírók nevét, a ''négy nagy alapító”-ét, akikről írásaimban szó lesz, az első gépírónők, fotóriporterek, titkárok, korrektorok nevét meg a később érkezőkét.

Írok arról, milyen volt a Magyar Szó első munkatársainak az élete, a szerkesztőségben uralkodó hangulat, a fegyelem és egymás megbecsülése. Hogyan alapítottunk új lapokat, és hoztuk létre később az Újvidéki Rádiót. Akkoriban sok jó újságírót egyszerűen átvezényeltek oda, ahol nagyobb szükség volt rájuk. A Magyar Szó az újságírás bölcsője volt és az is maradt.

Pontosan olyan zord volt a tél, mint most, e sorok írása közben, amikor alig 19 évesen Óbecséről útnak indultam. Tulajdonképpen 6 hetes ifjúsági vezetői tanfolyamra irányítottak Újvidékre, de én egy korábbi ígéretemhez híven a Magyar Szó szerkesztőségébe mentem. Nevelőszüleimnek nem mertem bevallani, hogy mibe is kezdek, mert el se engedtek volna. Azt remélték, hogy hamar visszatérek a hosszú pékházba, amit örökségül rám hagynak, és öregségükre segítségükre leszek. Kezdetben nehezteltek rám, de amikor írásaim megjelentek az újságban, sőt amikor élőújságot tartottunk Becsén - mert ilyen is volt annak idején -, akkor a fél szerkesztőséget finom vacsorával várták. Megbocsátották, hogy elhagytam a pékházat, s oda bármikor hazamehettem, náluk otthonra leltem.

Mint már említettem, tél volt. Naponta egyetlen vonat közlekedett, hajnalok hajnalán indult Zentáról. Koromsötétben, térdig érő hóban küszködve mentünk ki a becsei vasútállomásra. Nagybátyám, Varga Imre begyömöszölt az egyik vagonba, szomorú volt, hogy ilyen ádáz időben útnak indítja az unokahúgát. Nekem se volt mindegy nekivágni ilyen fiatalon a bizonytalanságnak, a nagyvilágnak.

Történt mindez 1945 decemberében.

Újvidéken, a sárga villamoson

A vonat bedeszkázott ablakrésein át besüvített a szél, a padlót jéggöröngyök borították. Jó pár órás zötyögés után érkeztem Újvidékre, ahol soha nem jártam azelőtt. Az egy évvel azelőtt indult Szabad Vajdaság címével a kezemben feltolakodtam a nagyritkán közlekedő sárga villamosra, amely az akkori vasútállomástól a Vasút utcán s a mai Duna utcán át a Duna-partig közlekedett. Hej, de régen volt!

Rövid kérdezősködés után megtaláltam a ma is gyönyörű Reinhard-palotát a Vasút utcában, ahova a Magyar Szó akkoriban költözött be. Ez már előkelő helynek számított a régihez képest, amely szűk és hideg volt.

A palota bejáratán művészi kidolgozású, szép vaskapu áll. Innen a széles folyosóról két feljárat nyílik. Semmiféle útbaigazítás nem volt, én találomra a jobb oldali feljáratot választottam. A körfolyosóról tágas szobába jutottam, amely teljesen üres volt. (Pár hónap múlva ez lett a titkári szoba.) Innen egy udvarra néző, nagyobb szoba nyílt, ahol sűrű cigarettafüst és éktelen zaj fogadott, no meg az írógépek kattogása.

A gépírónőknek néhány idősebb férfi diktált, egy-két fiatal pedig a sorára várt. A sarokban egy rezsón forrt a teavíz.

Kíváncsian vettek körül, hellyel kínáltak, majd közelebb húzták székemet a kályhához, mert dideregtem. Jövetelem iránt érdeklődtek. Vajon mit is akar ez a fiatal nő náluk?

Bentlakó lettem Kekéknél

- Kek Zsigmond főszerkesztőt keresem, tudtommal ő már vár rám - magyarázkodtam. Engem ugyanis mint írástudó leányt egy ismert becsei aktivista, Sóti Pál, a későbbi néphős, odaígért Zsigának, hogy majd ő újságírót farag belőlem.
A Sóti család régi ismerősöm volt, sokan voltak és nagyon szegények. Sóti néni minden nyáron sok kiló lisztből gyúrta és reszelte a tarhonyát nálunk a pékházban. Kellett is, mert a markos péklegényeket jól kellett kosztolni. Amikor pedig Sóti néni a Vácon raboskodó mozgalmista Feri fiának csomagot akart küldeni, eljött hozzánk.

- Küldenék csomagot, de nincs mit - mondta szemlesütve, és a Vargáék kamrájában mindig akadt kolbász, szalonna, liszt és egyéb... Nem ők voltak az egyedüliek, akiket így segítettek a rokonaim.

De nagyon elkanyarodtam a témától. Miután megmelegedtem, és feloldódott a dermedtségem, összeszedtem magam, és bebocsáttatást kértem Kek Zsigmond főszerkesztőhöz.

Az éles fekete szemű, magas, szikár férfi jóindulatú mosollyal fogadott.

- Hát te vagy az a Szabó Gizi, akit Sóti Pali beígért a szerkesztőségnek? - nézett rám vizsgálódva. - Már nagyon vártalak... Kevesen vagyunk, kellenek a fiatal újságírók - mondta.

Teázás közben kikérdezett: ki vagyok, honnan jöttem, ismerem-e a magyar helyesírást, mit olvastam eddig, és akarok-e újságíró lenni.

Elmondtam, hogy Nagyváradon, Erdélyben születtem, hatan vagyunk testvérek, a szüleim iskolázott, értelmiségi emberek. Miután megnyílt a határ, 1941-ben Bácskába jöttem a rokonaimhoz látogatóba, és itt maradtam. Tovább taníttattak, és most itt vagyok.

Zsiga látszólag már befogadott, amikor megkérdezte, hogy hol fogok lakni.

- Ezt én se tudom, mert nekem se rokonom, se ismerősöm nincsen Újvidéken... és pénzem sincsen - feleltem.

Magamra hagyott, majd kisvártatva visszajött egy igen magas fiatalemberrel. Rámutatott kopott kofferomra:

- Imre néptárs, vezesd el Szabó néptársnőt haza hozzám, nálunk fog lakni. Erzsikének már szóltam, ő vár titeket.

Imre egy év múlva feleségül vett.

Így lettem én a Magyar Szó ifjú munkatársa 19 évesen 1945 decemberében. 1946. január 1-jétől már hivatalos munkakönyvet és 3200 dinár havi fizetést kaptam. De rég volt, talán igaz se volt!

Én lettem az első újságírónője a Magyar Szónak.

Kek Erzsike, Zsiga bájos felesége, Ágoston református püspök úr leánya, kedves előzékenységgel fogadott. Nem én voltam az első újságíró, akit a szárnyai alá fogadott. Az előkelő ötszobás lakás átjáró szobájában kaptam helyet, ahol már két hozzám hasonló leány lakott. Itt második otthonomra leltem, a családias légkör, a kis Erzsike és Zsigi fürgesége vidám hangulatot teremtett. Zsiga édesanyja, a tiszteletes asszony, akit gyermekei Anyikának szólítottak, gyakran megfordult köztünk, szíves tanácsaival enyhíteni igyekezett magányunkat. Örökre hálás vagyok érte.

(Folytatjuk)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Művelődési Körkép rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..