Oláj Ibolya tanítónő harmincöt éve foglalkozik a fejlődési rendellenességgel küzdő diákokkal a zentai Thurzó Lajos Általános Iskolában. Odaadó és embert próbáló munkáját nemrégiben Szent Száva-díjjal ismerték el. A karrierje során nemcsak az életre szerette volna felkészíteni a diákjait, hanem önbecsülést és önszeretetet is adni nekik.

A tanítónő elmondása szerint kiváló oktatói voltak a tanítóképző főiskolán, akiktől nemcsak nagy tudást, hanem kedvet is kapott az oktatáshoz. A pedagógusi pályáját Egyházaskéren kezdte, majd Hódegyházán és Csókán is tanított egy ideig, és a ’90-es években került Zentára, a Thurzó Lajos Általános Iskolába. Jelenleg körülbelül 60 sajátos nevelési igényű gyerekkel foglalkoznak az intézményben, Ibolya a harmadik osztályosokat tanítja.

Oláj Ibolya (fotó:Szabó Hangya Teréz)

— Akkor találkoztam először sajátos nevelési igényű tanulókkal. Nagy szeretettel fogadtak a gyerekek, ami megkönnyítette a munkámat, és nekem is segített abban, hogy jobban megismerjem önmagamat. Tőlük tanultam meg a figyelmet és az elfogadást. Régen kisegítő tagozatnak neveztük őket, és más programok szerint tanítottunk. Az általános tantárgyak mellett volt logopédia, amikor is heti két alkalommal a tanulók beszédfejlesztésén dolgoztunk, a pszichomotorikus gyakorlat nevű tantárgy segítségével pedig a finommotorikát erősítettük olyan mindennapi dolgok által, mint a cipőfűzés, öltözés, asztalterítés, bevásárlás, postán való befizetés. Ez egy nagyon hasznos tantárgy volt, hiszen a mindennapokra készítette fel a gyerekeket. Amikor megváltoztatták az oktatási rendszert, és bevezették az inklúziót, eltörölték ezeket a fontos tantárgyakat, és azóta nekünk is a rendes tanmenetet kell követnünk. A követelményeket csökkentenünk kell, mivel a gyerekek nem tudják tartani ezt a szintet. Én felhasználom a régi tanmenetet, mert tudom, hogy ezzel lehet eredményt elérni a gyerekeknél. Nagyon fokozatosan vezetem be a gyerekeket a számolásba, az írásba. Az első osztályban csak a tízes számkört, az összeadást és a kivonást tanuljuk. Természetesen ha látom, hogy van olyan gyerek, aki többre képes, akkor neki adok még feladatokat. A második osztályban húszas számkörben, a harmadik osztályban pedig százas számkörben végzünk feladatokat, a szorzást pedig csak negyedik osztályban tanuljuk. Magyarból első osztályban a betűismeretet kérem, és hogy a vonalon belül le tudják írni a betűt. Másodikban az olvasás a célom, harmadikban az írott betűk elsajátítása, negyedikben pedig a rövid fogalmazás — mesélt a tanmenetről a tanárnő, aki azt is fontosnak tartotta, hogy a gyerekek megismerkedjenek a digitális eszközökkel, ezért szívesen alkalmazzák őket a tanórákon.

Ibolya szerint az ő esetükben a szép eredmény titka a fokozatosságban rejlik, mely nemcsak tudást hoz számukra, hanem önbizalmat is ad. Mivel az osztályok kis létszámúak — általában hat—nyolc fősek —, több minőségi idő jut egy-egy tanulóra.

— A szülőket mindenképp be kell vonni a fejlesztésbe. Rendszeresen tájékoztatom őket a gyermekről, hogy hogyan és miben tudnak segíteni, hogy közösen jobb eredményt érjünk el, illetve a házi feladatot is együtt oldják meg. Sajnos van, amikor nem sikerül a szülőt ebbe bekapcsolni, vagy az elfoglaltsága miatt, vagy pedig azért, mert ő sincs azon a szinten. Az eltelt harmincöt évben rengeteg szomorú történettel találkoztam, és úgy látom, hogy kiemelten fontos lenne a kisbabák korai fejlesztése, hogy már a védőnő vagy a gyermekorvos észlelje a fejlődési elakadásokat, és ezáltal minél korábban megfelelő ellátásban részesüljön a gyermek. Az is egy hatalmas előrelépés lenne, ha a szülők tudnák, hogy egyáltalán honnan is kérhetnek segítséget, hová forduljanak a problémáikkal. Fontos lenne a gyógypedagógus vagy a defektológus mielőbbi bekapcsolása a munkába — emelte ki a tanítónő.

Arra a kérdésemre, hogy mi ad erőt számára ebben a nem mindennapi és meglehetősen nehéz hivatásban, a válasza az volt, hogy a gyerekek szeretete motiválja.

— Nehéz szavakba önteni, mennyire felemelő érzés, ahogyan maguk közé fogadnak. Igénylik, hogy megbecsüljem őket, és pozitív visszacsatolást, dicséretet, önbizalmat adjak nekik. Hálás vagyok a mindenhatónak, hogy ezt az utat adta nekem. Jó irányba változtam általuk, mert türelmesebbé és emberszeretőbbé váltam. Számomra az a legfontosabb, hogy önbizalmat és sikerélményt adjak a tanulóimnak, hogy érdeklődő és alkotni vágyó emberek legyenek. Úgy hiszem, ezt el is értem, mert látom rajtuk a kíváncsiságot és a nyitottságot. Gyakran mutatok nekik olyasmit, ami nem a tananyag része, hogy például hogyan készül a csokoládé vagy a kenyér, de érdekes tájakra is elutazunk az internet segítségével, hogy kinyissam a szemüket a világ felé, mert ez fontos.

A sajátos nevelési igényű gyerekek az általános iskola elvégzése után néhány vajdasági középiskola közül tudnak választani, ha folytatni szeretnék a tanulmányaikat — olyan is van, aki a nyolc osztály elvégzése után munkába tud állni. A tanítónő igyekszik követni a sorsuk alakulását, és elmondása szerint van néhány meglehetősen pozitív életút is.

Oláj Ibolya nemcsak a sajátos nevelési igényű gyerekek fejlesztésében és nevelésében ért el kiemelkedő eredményeket, hanem a tantervek kidolgozásában is.

— A ’90-es években kézzel írtuk a tanmenetet, és amikor a tanítási egységeknél tartottam, akkor sok gondolat és ötlet megfogalmazódott bennem, és ezeket rögtön lejegyzeteltem. Annyi mindent leírtam, hogy úgy éreztem, ebből akár egy tankönyv is születhetne. Mivel nem álltak rendelkezésünkre olyan tankönyvek, amelyekből taníthatnánk a sajátos nevelési igényű gyerekeket, az általam összeállított anyagokból kiadtam egy kéziratot, azóta pedig tíz könyvem jelent meg a témában. A legelsőhöz kapcsolódik a Pedagógustalálkozó, hiszen szerettem volna összehívni a környékbeli pedagógusokat, hogy bemutassam nekik, hátha ők is fel tudják használni az oktatás során. Az is érdekelt, hogy mások hogyan dolgoznak, és az is fontos volt, hogy visszaigazolást kapjak arról, hogy jól csinálom a dolgom, megfelelő módszereket alkalmazok. Vajdaság több településéről 25-en jöttek el a Pedagógustalálkozóra, melyet Zentán tartottunk meg. A következő évben is találkoztunk, és mindenki remek kezdeményezésnek találta, hogy közösen beszélgethetünk a mindennapi dolgokról. Később megszületett az ötlet, hogy a gyerekeket is elhozhatnánk erre az eseményre, és így jött létre 2004-ben az Őszi Találkozó. Ez a rendezvény a sajátos nevelési igényű tanulók hagyományos találkozója, de nemcsak ők vesznek részt rajta, hanem azokat a tanulókat is várjuk, akik akadályozottak a tanulásban, csökkentett tananyaggal dolgoznak, integrált oktatásban részesülnek. A találkozóra különböző képzőművészeti technikákkal készült alkotásokat hoznak magukkal, melyeknek az ősz a témájuk, és a munkákból egy kiállítást készítünk. Számomra nagyon érdekes és szívmelengető látni, hogyan telítődik meg a gyönyörű munkákkal a bordásfal. A gyerekek jóvoltából műsort is láthatunk, melyen szavalatok, énekek hangzanak el, és különféle táncokat mutatnak be — osztotta meg velünk élményeit a tanítónő, aki húsz éven át szervezte az Őszi Találkozót, és egyelőre még nem tudja, hogy a márciusi nyugdíjba vonulása után átveszi-e valaki ezt a feladatot.

— Külön örülök annak, hogy a pedagógusi pályám végén, a nyugdíj előtt kaptam meg a Szent Száva-díjat, ez nekem egy gyönyörű visszaigazolás arról, hogy jól végeztem a munkámat. Jerasz Anikó oktatási államtitkár terjesztett elő erre az elismerésre, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Több alkalommal részt vett az Őszi Találkozón, nyitott volt arra, hogy megismerje a munkámat, sokat beszélgetett velem és a kolléganőkkel is, igyekezett belelátni abba, hogy milyen a sajátos nevelési igényű gyerekekkel dolgozni — mondta Oláj Ibolya, aki a közelgő nyugdíjas éveiben az amatőr festészetnek szeretne több időt szentelni, és a sokévnyi másokkal való foglalkozás után most a belső munkáé lesz a főszerep az életében. Jelenleg Tordán tekinthetők meg az alkotásai, tehát márciustól a kiállításokon lehet találkozni Oláj Ibolyával és a képeivel.