A Magyar Nemzeti Tanács döntése értelmében július 27-e hivatalosan is a vajdasági magyar irodalom napja. (Szenteleky Kornélnak, irodalmunk alapköveit lerakójának a születésnapjához kötődik a dátum, míg a másik hasonló jeles napunk, a március 29-én jegyzett vajdasági magyar könyv és olvasás napja legnagyobb délvidéki írónk, Kosztolányi Dezső születésnapját tiszteli meg.)
A korábbi idők és követelmények diktátuma szerint minden bizonnyal a jugoszláviai magyar irodalom napját ünnepelnénk július 27-én vagy egy más dátumon. S nem a MAGYAR IRODALMON volna a hangsúly, hanem a JUGOSZLÁVIAIN. No meg az akkori hangadók hozzátennék még, hogy ez az irodalom sajátos, különleges valami, semmiképpen nem az egyetemes magyar irodalom szerves része - ha tartoznia kell valahova, akkor inkább a jugoszláv kultúrához és szellemiséghez (micsoda fából vaskarika!), mint az egyetemes magyarhoz. Ezt fújták azok az irodalmáraink is, akik most ,,rendületlenül' sorban állnak a legrangosabb magyarországi kitüntetésekért.
Bennünk, akik magunkra eszmélésünk első pillanatától kezdve az egyetemes magyar nemzet és magyar irodalom szerves részének tartottuk magunkat, a jugoszláviai megnevezés egyetlen vonatkozásban ébreszt most jóérzést: ebbe akkor még beletartoztak muravidéki és drávaszögi írótestvéreink.
Most, hogy közeledik a vajdasági magyar irodalom napja, érdemes ismét megvizsgálni Szenteleky Kornél életművét, az irodalomról, az író - különösen a kisebbségi sorsban élő író - feladatairól vallott nézeteit.
Köztudomású, hogy Szenteleky kezdetben, itteni munkálkodása legelején egyértelműen tagadta a Vajdasághoz kötődés értelmét, ,,hagyjuk a couleur locale-t meg a sajátos vajdasági lelket', az erősödő elnyomás és elszerbesítés - közössége sorsának romlása - láttán azonban teljes lényével az itteni valóság felé fordul, s leveleiben egyre türelmetlenebbül ismételgeti, hogy lejárt a ,,sima, kedves, üres kis csevegések korszaka', ma már ,,be kell kapcsolódni valamibe, gyökeret kell ereszteni, színt kell vallani'.
,,Az, aki egy bácskai faluban ábrándos, rokokós andalúziai történeteket ír', mondja, ,,az ügyes írásművésszé nőheti ki magát, de nem lehet igazi mai író. Az igazi írónak (...) bele kell kapaszkodnia az idő, a talaj, a tények és a társadalmi adottságok pozitívumába'.
Illyés Gyula gondolatával élve: az igazi író, a valamirevaló - főként ha kisebbségi sorsban él! - arról ír, ami a lába alatt ég. S Illyés hozzáteszi még: az igazi provincializmus az, ha valaki Bugacon él, de úgy tesz, mintha Párizsban élne.
S egy meglehetősen váratlan fordulattal - az egyetemes magyar irodalom kőkerítésén belül maradva - lássunk még egy párhuzamot: Berzsenyi Dániel ,,pálfordulását'.
,,A nemzet létét fenyegető veszedelem új költői magatartást alakít benne', mondja róla életrajzírója, ,,s korábbi ars poeticájának elveit megtagadva, most költészetének minden erejével vállalja a közösséghez szóló váteszköltő feladatait'.
A vajdasági (szívesebben írnék délvidékit) magyar irodalom napjának közeledtével nekünk is fel kell tennünk a költői kérdést: kinek van vajon igaza: Szentelekynek, Berzsenyinek, Illyés Gyulának, Petőfinek, Adynak, József Attilának, Németh Lászlónak, Sütő Andrásnak, Csoóri Sándornak, Herceg Jánosnak, Fehér Ferencnek, Gion Nándornak, Németh Istvánnak ..., vagy azoknak, akik Szenteleky szavával élve ügyes írásművészekké nőtték ki magukat, s itt a Vajdaságban, a Délvidéken is, mint kiadós eső után a gomba, úgy szaporodnak.