* Hogyan kezdődött az összefonódása a citerával?

— Gyerekkoromtól rajongtam a zenéért és a zenélésért. Mindenféle muzsika elragadott, és ha voltak zenés alkalmak, lakodalom és hasonlók, akkor a zenészek előtt álltam, és hallgattam a játékukat, amíg tartott. Már gyerekkorom óta a zene elkötelezettje vagyok. Nagy élmény volt számomra, amikor tizenévesen a televízióban a Rózsa Sándorról szóló filmsorozatot közvetítették, és a bevezetőben, illetve a film alatt is citerazene szólt. A másik meghatározó az volt, hogy az egyik szomszédom, Vrábel János a ’70-es években kezdett el újra citerát pengetni, és nekem is megmutatta a hangszerét. Ekkor derült ki, hogy nagyapám fiatal korában készített is citerát, és játszott is rajta. Nagyapám volt a tanítómesterem, akitől az alapfogásokat lestem és tanultam el. Igen szigorú oktató volt, minden apró dolgot elmagyarázott, és jelentős repertoárt tanultam meg tőle. 1974-ben alakítottunk Csókán egy citerazenekart, melynek az első vezetője Vrábel János volt. Ő egy évvel később bevonult katonának, és zenekarvezető nélkül maradtunk. Mivel akkor már tamburázni és zongorázni is tanultam, nekem volt a legtöbb zenei ismeretem, rám testálódott a zenekar vezetése. Elfogadtak a nálam idősebb tagok is, mert ők autodidakta módon és hagyományból tanultak meg citerázni.

* Több formációnak is a tagja volt, a Nevenincsnek, a Tiszavirágnak és a Hajnalkötözőnek. 1986-ban Révész Róberttel megalapították a tíz évig működő Garaboncos citeraduót, mely progresszív citerazenét játszott. Mit takar ez a műfaji megjelölés?

— A citerajátékban az az alapelvem, hogy mivel a citera egy különleges zenetörténeti hangszer, egy különleges zenei világnak a hordozója. A zenei ars poeticám, hogy a hagyományos játékot kell megtanulni és továbbadni, melyet az őseink egymás kezéről fülére adtak. A Garaboncossal túlléptünk ezen a határon, és azt kívántuk megfogalmazni, hogy mit lehet még ezen túl adni. Megpróbáltunk improvizálni, a népzenei hagyományban a díszítéstechnikákon túllépő saját zenei gondolatokat megfogalmazni. Néhány fölvételünket őrzi az Újvidéki Rádió hangarchívuma, de a legtöbb koncertfölvétel vagy próbarészlet sajnos amatőr felvételek formájában maradt fenn.

* Alapító tagja volt a Durindónak és a Vajdasági Táncháztalálkozónak is, emellett az ön nevéhez fűződik az újvidéki Gyermekrádió népzenei vetélkedőjének megindítása és szervezése. Mesélne erről?

— A katonai szolgálatom letöltése után az Újvidéki Rádió munkatársa lettem, azon belül pedig az Ifjúsági és a Gyermekrádió riportereként, később szerkesztőjeként tevékenykedtem, a népzenei szerkesztőségnek heti három műsort készítettem. Amikor odakerültem, akkor Bada Johanna volt a főszerkesztő, és volt egy olyan ötlete, hogy keressük a legszebben éneklő osztályt. Azt javasoltam neki, hogy határozzuk meg a műfajt, így esett a választásunk a népzenére, és nemcsak osztályok, hanem szólisták is megmérettethették magukat. Számomra az volt ebben a legfontosabb, hogy lehetőséget és teret adjunk a tehetségeknek, aztán majd az élet megmutatja, hogy mit tudnak letenni az asztalra. Akár ötven nevet is fel tudnék sorolni Lajkó Félixtől kezdve Kelemen Zsolton, Csizmadia Annán át Rúzsa Magdiig, akik erről a dobbantóról indultak el, és megmutatták, hogy méltón képviselik a zene művészetét.

* Táborszervezőként és -vezetőként is aktív. Ön szerint mitől jó és eredményes egy népzenei nyári tábor?

— Az első táborok olyan céllal jöttek létre, hogy a Szólj, síp, szólj! vetélkedőn jól szereplő versenyzők továbbképzést kapjanak, mert nem volt hol gyarapítani a tudásukat. Az lenne a legfontosabb, hogy élményszerűen és közösséget alkotva működjenek ezek a táborok, tehát találkozzanak a hasonló gondolkodású emberek. Kapcsolatok teremtődnek, és az elsajátított ismeretek nem kényszeres, iskolapadban megszerzett tudás, hanem élményekkel és szórakozással kapcsolódnak össze. Egy nagyon hatékony és intenzív tanulási lehetőség, mert egy öt—hét napos táborban akár egy féléves iskolai anyagot meg lehet tanulni.

* 1992-ben áttelepült Magyarországra, és 2000-től főállásban az Óbudai Népzenei Iskolában citerát, furulyát és tamburát tanít. Mennyiben más a népzene oktatási módszertana Magyarországon, mint Vajdaságban?

— A ’80-as évektől a táncház- és a népzenei amatőr mozgalomból kisarjadt az intézményes oktatás rendszere, az alap-, a közép- és a felsőfok. Az intézményes oktatásnak annyi az előnye, hogy hosszú távon lehet tervezni, vagyis látok egy utat annak mérföldköveivel együtt. Tantervekkel, tanmenetekkel dolgozunk, és következetesen, lépésről lépésre lehet haladni. Fontos megjegyezni, hogy nem minden dolog nyitja az intézményes oktatás, hiszen az érzelmi kötődés is rendkívül fontos, és ebből a szempontból a táborok és a továbbképzések javára billen a dolog, mert érzelmileg sokkal jobban kötődnek azok, akik jó élményekkel tudnak továbblépni. Azt mondhatom, hogy a Zeneakadémián a népzenei tagozaton fölül van reprezentálva a vajdasági jelentkezők száma, legalább húsz embert fel tudok sorolni, aki elvégezte az egyetem népzenei szakát.

* Egyebek között a Fölszállott a páva népzenei vetélkedőjében is zsűrizett. Elégedett azzal, amit a jövő generációjánál lát?

— Ahogy munkáljuk a földet és végezzük a dolgunkat, úgy fog a termés növekedni. Nem várhatjuk el egy fiatal nemzedéktől, hogy többet hozzon, mint amennyit befektettünk. Tény és való, hogy nem erre zakatol a világ, és amíg az internet egy kicsit eltávolítja egymástól az embereket, addig a népzene még mindig közelebb hozza őket egymáshoz, az élő kapcsolatokat hirdeti. Meg kell találni a hidat a kettő között. Az élő muzsika, a hangszeren való játék egy olyan élmény, amelyet ha megtapasztal az ember, akkor elkötelezi magát.

* Több kötet szerzője is. Kiemelne-e egy-két olyan kiadványt, amelyre különösen büszke?

— A legelső könyvem, a Mi vagyunk a rózsák 2002-ben jelent meg, és a népzenei szimbólumok kutatásán alapszik. Úgy érzem, ez a kötet a saját gondolataimnak az összegzése, és a nem létező szabadidőmben jelenleg a felújított második kiadáson dolgozom. Nagy lelkesedéssel és szeretettel írtam ezt a könyvet. 2010-ben készült el a Hagyományok Háza gondozásában egy másik nagy büszkeségem, A hagyományos citerajáték kezdőknek és haladóknak címmel. Ez a kötet a citeraoktatási koncepcióm könyve. Kiemelkedőnek érzem a magyar asztalicitera-típusokat bemutató kötetemet is. Tíz éven át kutattam a fellelhető hangszereket, és próbáltam egy rendszert összeállítani annak kapcsán, hogy vidékenként milyen típusú citerákon muzsikálnak. Úgy gondolom, ezen a téren más nem végzett ilyen jellegű munkát.

* Milyen szerepet tölt be az életében a citera?

— Amikor először meghallottam a hangszer hangját, akkor egyszerre jutott eszembe a pusztaság és a nagy szabadság. Végtelenül zeng, aminek rögtön a szerelmese lettem. Mindenkinek ajánlom Gion Nándornak a Latroknak is játszott című regényét, melyben bemutatja, hogy amíg nem volt rádió és televízió, addig a falvakban a szegény rétegek számára a citera volt a zene, a szórakozási lehetőség. Ezt a hangszert az is elkészíthette, aki egy kis kézügyességgel bírt, és muzsikája betöltötte a ház, a család terét.

* Milyen céljai vannak a jövőt illetően?

— Szeretném továbbra is átadni a tudást, melyet az életem során gyűjtögettem, mint a méhecske a virágport a mézbe. Úgy érzem, hogy van mit átadnom a jövő nemzedékének, akár személyes formában továbbképzés által, akár a köteteimmel. Több könyvterv is van a fejemben, melyekhez elegendő időt kívánok magamnak.