A szűkösebb időkre szánták, elvitte a rabló

Ismét a Mohács utcában járunk. Átlagos, takaros utca, sűrűn egymás mellé épült lakóházakkal. A külvárosi Peščara helyi közösség nagy területen fekszik. A házakhoz udvar és kert is tartozik, a lakók többsége pedig idős ember.
Az egyhangú, aszfalt nélküli utca vasúti átjáróba torkollik. A sínektől alig néhány háznyira található Vargáék otthona, ahová a közelmúltban törtek be.
Néhány héttel ezelőtt, egy viharos éjszakán, élelmiszert és tisztálkodási szereket vittek el tőlük a betörők.
— Az udvar felől jutottak be a garázsba, mivel kívülről, az utcáról nem tudták feltörni a zárat — mondja Valéria, a ház asszonya. — Ott tároltuk nagyobb mennyiségben a tartós élelmiszert és a tisztálkodási szereket. Négy gyermekünk van. Csak a férjem dolgozik. Valaha jól menő építkezési vállalatunk volt, ami mára már tönkrement, mivel az állam jelentős összeggel tartozik nekünk. Szerényen élünk, mi is küzdünk a mindennapi megélhetésért. Pontosan ezért tartom fontosnak, hogy a havi nagy bevásárláskor olyan dolgokat is megvegyek, amelyekre szükség lehet, ha a férjem idénymunkája szünetel. Az építkezésen ugyanis a téli hónapok alatt kevés a munka. Nem hagyhatom éhezni a négy gyermekemet. A rabló éppen a gyerekektől vitte el a betevő falatot!

Kezére játszott a vihar

Az ismeretlen betörő (vagy betörők) több ezer dinár értékben tulajdonított el árucikkeket a Varga családtól, noha mindannyian otthon voltak. Valószínűleg már aludtak: mivel erősen fújt a szél, semmit nem hallottak a betörők ténykedéséből.
— Éjszaka lehetett már, amikor a kert felől bejöttek az udvarba — meséli Valéria. — Szerencséjük, hogy a rossz idő miatt a kutyánkat beengedtük az előszobába, így még csak nem is jelezhette, hogy idegenek járnak az udvarban. Aznap délután sok vendég volt nálunk, igencsak elfáradtunk, mire ránk köszönt az este. Hamar nyugovóra tértünk, és csak másnap reggel vettük észre, hogy mi történt az éj leple alatt...

Magával vitte a zárat

Valéria férje reggel hét óra tájban indult munkába. Akkor vette észre, hogy a garázsban cirkusz van: a dolgok egymásra hányva, az élelmiszernek és a tisztálkodási szereknek pedig hűlt helyük.
— A párom nem hitt a szemének. Azonnal felelősségre vont, mit kerestem éjnek idején a garázsban. Elmagyaráztam neki, hogy sem én, sem a gyerekek nem jártunk odakinn. Ekkor vált világossá mindannyiunk számára, hogy betörés történt.
A Varga család azonnal bejelentette a történteket a rendőrségen, és rövid időn belül megérkeztek a helyszínelők. Alapos munkát végeztek, sőt jó tanácsokkal is ellátták a ház népét.
— Megállapították, hogy először az utcáról próbálták meg kinyitni a garázsajtót, de mivel nem boldogultak a zárral — az ujjlenyomatok eltüntetése végett —, inkább leszerelték, és magukkal vitték. Vettek láblenyomatot, kerestek ujjlenyomatokat is, de nem jutottak előbbre. Annyit mondtak: profi betörőkkel van dolgunk. Amikor megkérdeztem tőlük, hogy mi tévők legyünk, ha ismét felbukkannak, azt válaszolták, hogy semmit. Ha mégis elkapjuk, és fizikailag bántalmazzuk, akkor utána vigyük ki az utcasarokra, és hagyjuk ott, mintha mi sem történt volna. Ellenkező esetben ugyanis minket vonnak majd felelősségre testi sértés vádjával. Milyen törvény ez? Ahelyett, hogy minket, áldozatokat védene, az elkövetőket fedezi! Ilyen talán sehol másutt nincs, csak ebben az országban...

A törvény a bűnözőt védi

A Varga családhoz nem először törtek be. Első alkalommal Valéria kerékpárját vitték el, másodszor pedig az udvaron kapirgáló kakast. A család köztudomásúan sokszor támogatja a szegényeket: számos jótékonysági akcióban részt vett már, mert fontosnak tartja az elesettek megsegítését.
— Ha a betörő azért lopott tőlünk, mert éhes, inkább csengetett volna be, és kért volna szép szóval. Adtunk volna szívesen. De az, hogy ilyen alattomos módon betört, és eltulajdonított szinte mindent, amit talált, megbocsáthatatlan. Az utcánk meglehetősen forgalmas, de mi azt is tudjuk, hogy kik járnak el itt nap mint nap. Van róla elképzelésünk, hogy ki tehette, de bizonyítékok nélkül nem szívesen gyanúsítunk meg senkit. Több utcabelihez betörtek már, a rendőrség mégsem tesz semmit. Valamikor még nagy ritkán járőrözött erre egy-egy rendőrautó, de most már az sincs. Magunkra maradtunk.

Ki kárpótolja az áldozatokat?

Az eset érdekessége, hogy alig két hét leforgása alatt több betörés is történt ebben az utcában. Az itt élők éjszakánként ügyelnek, de egyelőre csak a saját portájukon. A betöréseket nemegyszer gyanús körülmények előzik meg. Arra is volt már példa, hogy napközben ismeretlenek a házak előtt elhaladva bottal ütögették a kerítést, hogy előcsalják a házőrző kutyákat. Ha eb nem jelent meg a zajra, oda nagy valószínűséggel visszatértek az éj leple alatt. Kifinomult módszereket dolgoztak ki a terep feltérképezésére: becsengetnek a házakhoz, és valamilyen ürüggyel szóba elegyednek a házigazdával. Ennyi éppen elég ahhoz, hogy megfigyeljék, hányan lakják a házat, ki mikor tartózkodik otthon, van-e olyan körülmény, ami nehezítheti a betörést. Nem rémítik meg őket a különféle óvintézkedések sem, amilyenek a riasztók és az érzékelő lámpák. Tudják, hogyan lehet ezeket a berendezéseket kiiktatni. Visszatérnek, mert ha el is fogják őket a rendőrök, az ügyészség nem rendeli el az előzetes letartóztatásukat, így a legtöbb betörésből bírósági ügy sem lesz. A szenvedő alanyokat pedig nem kárpótolja senki sem az anyagi kárukért, sem az elszenvedett lelki megpróbáltatásokért...