Zákány Antal
B. Z.
2004.09.29.
LIX. évf. 39. szám

Vajdasági kincsestárA szegénységtudattól gyötörten a szabadkai, de Bocsán született versírónk a romlás virágait szedte csokorba napfényt vetve a sártengerre -- 1918. szeptember 8-án született, 1987. február 28-án hunyt el, évekig a Magyar Szó munkatársa volt, de dolgozott a szabadkai Városi Könyvtár...

Vajdasági kincsestár
A szegénységtudattól gyötörten a szabadkai, de Bocsán született versírónk a romlás virágait szedte csokorba napfényt vetve a sártengerre -- 1918. szeptember 8-án született, 1987. február 28-án hunyt el, évekig a Magyar Szó munkatársa volt, de dolgozott a szabadkai Városi Könyvtárban is -- Életét/létét törött, összezúzott agyagcseréphez hasonlította, önmagát sötétségbe, nihilber zárta, csak félig volt cimborája ennek a világnak -- Az ínség volt az alapélménye, amely még gyermekkorában szédítette az örvénybe
Miközben Zákány Antal verseskötetében lapozgatok, megpróbálok én is közelebb simulni a ,,nap arcához', miközben róla méltató írásomban az első gondolatokat kísérelem meg megfogalmazni, minduntalan jelzők tolakodnak elő, s kínálják magukat egy élet, egy világ minősítésére, annak az életnek és világnak a minősítésére, amely szegénysorsba döntött annyi embert, alkotót, mert milliók álma foszlott széjjel az első világégést követő években. Zákány Antal egy vallomásában leírta: ,,A gyermekkorom alapjában véve elég szomorú volt. Mert a gyermekkoromat a végtelen nyomor és a nélkülözések megkeserítették.' Igen, megkeserítették, mert egy szerencsétlen napszámos, szegényparaszt családjában látta meg 1918-ban a világot, a napfényt, amely után görcsösen áhítozott (még akkor is, amikor nagyobb szelet kenyeret szelhetett az asztalnál a gyermekeinek). Szabadka határában, a sáros, mindig szutykos Kisradanovácon született, de nem egy velencei kalmár ösztönével vethette bele magát az életbe: a nyári vakáció napjaiban sem eregethetett sárkányokat, nem írhatott színes tintával az égről, a tanyavilágról, mert szülei -- kényszerből -- ,,bérbe adták', egy parasztgazda takaros tanyáján volt kanász, kisbéres, disznókat is őrzött, lovakra felügyelt, ha kellett, akkor még szántott is. Csak azért, hogy esténként szalonna és tejfel kerülhessen az asztalára, hogy megvehesse a fizetségből első ruháját, és ledobhatta magáról a rongyokat.
Mindössze négy elemit végzett.
Egy alkalommal, a szabadkai Népszínház rossz hírű lebujában, az ún. Művészetbarátok Klubjában gyertyák égtek az asztalokon, mert órákra megszűnt az áramszolgáltatás a városban. Ha nyílott az ajtó, egy-egy gyertya elaludt: a huzat mindenképpen el akarta oltani a fényeket. Zákány Antal újra és újra gyufájával meggyújtotta a gyertyát, amely előtte állott. Néztem szótlanul sápadt arcát, reszkető ujjait s miközben hallgattuk őt -- ritkán volt bőbeszédű -- szívszorítva gondoltunk arra, hogy neki, aki annyira őrzi most a lángot, sohasem sikerült megtalálni a sikerhozó fluidumot. Vajon akkor miért olyan fontos neki, ég-e az a nyavalyás gyertya, vagy sem. Mindenki tudta, hogy már nem élhet sokáig. De harcol a fényért. Még ebben a szutykos, undorító fészekben is...
Túl közel magához senkit sem engedett. A legkevésbé engem -- ahogyan ő mondta -- a ,,simára vasalt nadrágú városi, elkényeztetett srácot, aki a színpadon gyötrődik'. Néhanapján ,,megnyílt', de akkor azt is mondta, hogy nem érdemes küzdeni, tudja: a filozófiát, a szép, lírai verset az olvasó ma már elveti, az ország szétesőben, s ami az utcán látható, nem emlékezteti őt ara a régi ,,aranyvárosra', Szabadkára, arra az értékrendre, amelybe beleszületett, amely végeredményben felkarolta, mert a négy elemi elvégzése után cukrász lehetett, fémfestőnek is tanult, volt húsipari munkás, kőműves, pályamunkás s végül 1945-ben a szabadkai Városi Könyvtárban helyezkedhetett el, egészen 1959-ig a könyvek között üldözte az ihletet, majd a Magyar Szó munkatársa lett. Egyetlen magyar nyelvű napilapunktól ment nyugdíjba, 1978-ban. Kevés könyvet/kötetet publikált, adhatott ki. Íme a Zákány-leltár: Fönt és alant (versek, Újvidék, 1954); Napfény a sárban (versek, Újvidék, 1959); Varázslat (versek, Újvidék, 1961); Földinduláskor (versek, Újvidék, 1965); A vas nem kenyér (versek, Újvidék, 1974); Közel a nap arcához (összegyűjtött versek Juhász Géza utószavával, Újvidék, 1978). Szerepel még a Téglák, barázdák című 1947-ben kiadott antológiában. Ennyi, nem több.
Nehezen ,,váltott', nehezen változott. A kávéházak nyugalmát gyorsbüfé-szokások váltották fel, már nem lobbantak fel szenvedélyes viták, mindent az unalom lengett be. De ha váratlanul rányitottak, összerezzent, mint az a rab, akit beszélőre vezényelnek a cellájából. Mert cellába zárta magát. Úgy irogatott mindig mint aki azt hiszi: a sorsa nem változott meg, a romlás kertjében a romlás virágait tépdesi, ágrólszakadt, szegény most is, akár az ősei, s öt gyerekkel a családban, vajon mire is viheti...
Bori Imre méltatásából: ,,A gondolat meg-megtörik a sorok végén, a rím fájdalmasan sikolt bele itt-ott a szövegbe. Az egyéni bánat fekete színeit csöppenti a költészet kristályvizébe, a belsejében feszülő ellenállások falát csak szándékaival tudja néha-néha áttörni, szárnyalni próbálna, de röptét lépten-nyomon megakasztják kis és nagy egyéni problémái, bár az ő találó szavaival élve: ,,minden szárnyasnak első röpte kín'.
Zákány leírta: ,,A sorsom mozdíthatatlan!'
A dezillúziónak legszenvedélyesebb költője, ,,dalnoka', sohasem ,,pózolt', lelkének hangszerén nem szólaltatott meg hamis hangot. Tudta, talán megérezte -- különösképpen akkor, amikor a könyvtárban a szellem ,,pincére' volt, majd felvették a Magyar Szó munkatársai közé --, hogy lehet változtatni a helyzetén, de mivel anyagilag sohasem érezhette magát biztonságban, gondolatai továbbra is sötétbe fordultak, maradtak ott élete utolsó napjáig. Juhász Géza írja a Közel a nap arcához című kötet utószójában: ,,Zákány Antal, eredeti alkotóművész lévén, egy teljes és sajátos világot épített fel a maga életéből, élményanyagából, önmagából, ahogyan a pók a saját szövőmirigyéből engedi ki hálójának anyagát (...) Alapélménye az ínség, amely még mint gyermeket ütötte állon úgy, hogy máig tántorog tőle...'
Zákány Antal szellemi fegyvertársa Dévavári Zoltán volt, a mi ,,örökös szerkesztőnk'. Ösztökélte, nógatta, ,,rábeszélte' Zákányt a munkára, ,,teljes skálát csillogtass', mondta neki, de a versíró, ha elborult, akkor sem akart köpenyt venni magára...
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Művelődési Körkép rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..