Fiatalon az ember az előtte haladók lábnyomában lépked. Az iránymutatásukban bízik, az évek alatt gyűjtött tapasztalat és tudás ad neki erőt ahhoz, hogy kialakítsa a saját ösvényét. Az előttünk lévő út mégis olyan, mint nyárestén a viharban hazatalálni a meleg kuckóba, ahol fáradt utazóként átmelegedhetünk, megpihenhetünk, feltöltődhetünk. Az otthonunk lehet egy ház piros tetővel, kitárt kapukkal, de lehet a család is, helytől, határoktól és földrajzi pontoktól függetlenül. Biztonságot adó menedék zivatar idején.
Augusztusban a földeken dolgozók fellélegeznek egy percre, mielőtt a kukorica szára sárgulni kezd. Ilyenkor adunk hálát a búzatermésért, az újkenyérért. Mégis a legkedvesebb emlékeim Szent István napjához kötődnek. A nagyszüleim házánál a tölgyfa alatt gyűltünk össze majdnem minden évben. A bográcsban paprikás rotyogott, a gyerekek az udvaron mezítláb rohangáltak, fűzfavesszőből font koszorúkkal. Almás kalács illata járta át a házat. A falakról lenéző régiségek alatt terítettünk asztalt az ebédhez.
Az évről évre gyarapodó unokák zsivaja üdítő zűrzavart teremtett az egyébként csendes házban. A szénapadlástól a konyhán át a legbelső szobáig mindent birtokba vettünk. Valahogy mindig ott tudtuk folytatni, ahol egy évvel korábban abbamaradt. Így augusztus 20-a előtt egy picit megremeg a szívem, és talán nem csak engem húz magához ez a hely, hogy egy percre újra kisgyermekként hangzavarral töltsük meg a családi fészket.
Lehet, ez az év sem adja meg a lehetőséget, mégis él bennünk a remény, hogy még együtt ünnepelhetünk. Az emlékek és a régi történetek nyújtanak vigaszt, amikor gondolatban oda utazunk, ahol a pusztaságban megbúvó, régi tanyák, zöldellő rónák, hatalmas tölgyfák mind mesélnek a múltról, azokról, akik előttünk lépkedtek ezeken a poros utakon. Az ő történeteiken nőttünk fel. A hitük és elszántságuk inspirál, visz előbbre. Történelmünk apró pontjai ezek a mesék, mégis számunkra a legkedvesebbek. Olyanok, mint a viharlámpások, melyek utat mutatnak az éjszakában, fényt és melegséget adnak.
