* Hosszú idő után ismét hazai közönség előtt mutatta be a könyvét. Milyen érzés töltötte el?

— Eddig nyolc bemutatója volt A fiú című könyvemnek, a maga nemében ez már eleve tekintélyes szám. Az irodalomban előre látni vagy tervezni nem lehet. Számomra azért is kivételes, mert kiderült, hogy milyen sokan voltak kíváncsiak erre a kötetre, a generációk széles körét vonzotta, sok fiatal jött el dedikáltatni úgy, hogy már olvasta. Ehhez hozzájárult az is, hogy a könyvesboltokban Magyarországon még mindig kapható. Egy könyvhétre megjelenő könyv általában nem éri meg a következő évi könyvhetet, ilyen az irodalmi élet időszámítása. Örülök, hogy A fiú ilyen szempontból is a kivételek között maradt. Saját Wikipédia-oldalt készítettek a könyvnek, és látom, hogy már tizenöt írás született róla a tanulmánytól kezdve a kritikán át az ismertetőig. Egy írónak nem mindegy, hogy olvassák-e a műveit. A hazai könyvbemutatóknak nagyon örültem, mert jól sikerültek. 

(Fotó forrása: Kontra Ferenc archívuma)

* A sikeres művészek, szerzők mögött általában valamilyen érdekes élettörténet áll. Mi inspirálta önt pályájának kezdetén a nehézségeken való felülkerekedésben? Ki is Kontra Ferenc?

— Meglepődtem, amikor a strasbourgi irodalmi estemen is ez volt az első kérdés: mondjam el, ki vagyok, és honnan jöttem. Később Varsóban és Frankfurtban is ezzel kezdték. Minden írótól ugyanezt kérdezik, nincs benne semmi tapintatlanság, inkább odafigyelés és kíváncsiság. Mindenütt presztízse és aurája van annak, ha egy íróval találkoznak, sokszor azt is eldönti, felkeltette-e az érdeklődést, megveszik-e a könyvét. Ezen a kérdésen nem szoktam gondolkodni, az önazonossághoz tartozik, hogy azt mondjam, ami éppen eszembe jut. Bármiről beszélek, az olvasó megfogalmazza magában, hogy ki vagyok. Nincs fontossági sorrend, az író hangját akarják hallani. Jorge Luis Borges definiálta így az irodalmat, hogy a művekben egy másik ember hangjára figyelünk. Ha visszagondolok, a családból is kaptam mindenkitől útravalót, ezek a mondatok a maguk egyszerűségével inspiráltak: ükapámtól azt hallottam, hogy „mondj mindig igazat”, nagyapámtól pedig azt, hogy „a tiszta beszédnek nincsen alja”. Mindkettőt úgy gondoltam tovább, hogy az irodalmi műveknek is megvan a maguk igazsága, és ha tisztán megfogalmazzuk, mi a központi gondolatuk, akkor érthetők lesznek, értéket közvetítenek. A Gimnazisták és a Farkasok órája című regényemet önéletrajznak tartom, szerintem érdekes élettörténet rajzolódik ki, annak minden bonyodalmával, nehézségével együtt. 

* A fiú című könyvében egy család generációinak több évszázados történelmét, útját, kihívásait tárta az olvasók elé. Hogyan tudnak a vidékünkön élők azonosulni ezekkel a történetekkel? Milyen jelentősége van ennek a műnek a kisebbségi identitáskeresés, illetve a lét feltárása kapcsán?

— Különféle babonás szokások társultak nálam az íráshoz. Ezt egyrészt a műfaj hozta magával: a prózához oda kell ülni, feszes időbeosztást követel, tudni kell bánni az idővel, mert könnyen belefutunk az éjszakába. Másrészt babonás szokásom volt, hogy sosem meséltem a készülő könyvemről, mert úgy tartottam, hogy a történet szikrája akkor lobban, amikor elnyeri végső formáját a mondatokban. Az elmesélés oltja a lángot. Már másként gondolom. Ebből az következik, hogy az ember felülírja a saját szabályait. Amikor elkezdtem írni ezt a könyvet, sorra jöttek elő azok a történetek, amelyeket nagyon sokszor elmeséltem. Most érkezett el az ideje, hogy közzétegyem őket. Nincs rá szabály, hogy egy író pályáján mikor minek jön el az ideje. Csak azt éreztem, hogy ezek a mondatok régóta készen voltak, ezáltal letisztultak. A saját történeteim öltöttek előbb végleges formát, ahogy haladtam az írással, folyóiratokban publikáltam is őket, fontosak voltak a visszajelzések. Azonosulni tudtak a szereplőkkel, elmondták, hogy én is ezt éltem át, nekem is voltak ilyen szomszédjaim, én sem tudtam hasonló helyzetben dönteni. A saját történetek után következtek a család történetei, hiszen azok is megmaradtak emlékezetünk mélyén. Nagyanyám szavait máig hallom: „Örökölni fogod a félelmeinket is, ahogy a szemünk színét.” Úgy épült a könyv, ahogyan egy utcasor: fel kellett egymás mellé húzni az épületeket, mindegyik megtalálta a maga helyét. Időben is így haladtam: végig a XX. századon. A korra jellemző stílusjegyeket is magukon viselik az egyes darabok: a századelő pszichoanalitikus és szecessziós jegyeit, a Monarchia világát, később pedig emblematikus dátumok és események adják a hátteret. Közben egyfolytában szól a zene. Minden olvasó beazonosíthatja, hogy pontosan mikor mit hall, mert mindenkinek vannak zenei emlékei, térben és időben el tudja helyezni őket. Sodrást is, feszültséget is ad, arra készteti az olvasót, hogy újra felvegye a könyvet. Novellákat olvas, de mindegyik a következőben folytatódik. A főhős egy kamasz, és az olvasónak fel sem tűnik, hogy a fiú életkora alig változik, a mágikus realizmus műveire volt különösen jellemző a kortalanság, mely lebegést és meseszerűséget kölcsönöz az elbeszélések világának.

* Mit tanácsolna az irodalmi pályán lévő kezdő művészeknek?

— A tanácsadókról nekem nincs jó véleményem. Inkább arról beszélnék, hogy szerencsésnek tarthatom magam, mert az lehetett a hivatásom, ami érdekelt, és amihez értettem. Minden érkező kézirat lekötötte a figyelmemet. Először az Új Symposion irodalmi szerkesztőjeként, majd a Kilátó szerkesztőjeként vállaltam azt is, hogy első publikációkat közlök, nálam jelentek meg az első írásaik nyomtatásban, attól függetlenül, hogy a szerzők még csak középiskolások voltak. A legtöbb szerkesztő biztosra megy, csak neveket közöl. Megláttam a tehetséget a pályakezdők írásaiban, és teret adtam a kibontakozásukhoz. A visszaigazolást akkor éreztem, amikor ezek a fiatalok érvényesülni tudtak az irodalmi térben, később már a nevem mellett láttam a folyóiratok tartalomjegyzékében az ő nevüket is. Nagyon büszke voltam rájuk. Hosszabb felsorolás helyett a legújabb tapasztalataimat mondom. Tizenhárom éve zsűrizek a Kárpát-medencei Középiskolások Irodalmi Pályázatán. Pécsi gimnazistaként érdemeltem ki ott egy arany fokozatot. Ennek köszönhettem, hogy az Ifjúsági Magazinban már 1977-ben közölték a verseimet. Ezért tűnt otthonosnak, és továbbra is vállalom, hogy a feltörekvő fiatalok prózáját olvasom. A sárvári találkozókon mindig van workshop, ahol a beküldött munkákról beszélgetünk. Amikor az idei pályázatokat olvastam, feltűnt, hogy a mostani középiskolások, a közhiedelemmel ellentétben, milyen sokat olvasnak, ami érezhető a prózájukban. Ennél is jobban meglepett számos választékos ízlésre valló zenei utalás. Egyiküknél arról olvastam, hogy miről szól David Bowie Life on Mars? című dala. A másikuk pedig felfedezte, hogy a Led Zeppelin Physical Graffiti című dupla albumán egy folyamatos történet vonul végig. Ezek a lemezek akkor jelentek meg, amikor én voltam gimnazista. Érdeklődéssel olvastam, hogy a rockzene klasszikussá lett alkotásait újra felfedezi a mai fiatal nemzedék.

* Végül magától értetődőnek tűnik a kérdés: min dolgozik most?

— Már elkészültek az új könyvem egyes részei, ebből egy novellányi fejezet már olvasható volt a Litera irodalmi portálon. A trilógia záró darabjának szánom a könyvet, melyet a Lepkefogó és A fiú előzött meg. Ugyanannak az autofikciónak a különböző rétegeit fejtik fel. Az elsőben a bűntörténet és a lélektani szál volt a meghatározó, a második, A fiú egy fejlődési folyamatot ábrázolt három nemzedéken át, a mostani pedig az otthonkeresés történeteit veszi sorra egy transzkulturális térben. Bármennyire tolná el magától a könyvét a szerző, végül úgyis a megfeleltethetőségeket keresik. Ezért nem is szabadkozom, az életrajznak és a valóságnak vannak szeletei, horizontjai, tematikus vonulatai, melyeket külön-külön könyvekben írok meg, ezeknek van közös nevezője, felgombolyítható szála, mely elindul valahonnan, és az irányát is követni lehet. A három könyv együttesen is egy lekerekedő ívet rajzol meg.