A Vérvonalak úgy illeszkedik a sorozat korábbi darabjaihoz, mintha egy perc sem telt volna el. A 2000-es évek elejének esztétikája, a halál groteszk látomása és a tragédiák láncreakció-szerű abszurditása újra életre kel. A Halál az igazi főgonosz, akit nem lehet legyőzni, de nem is manifesztálódik emberi vagy bármilyen más alakban — jön, és elvisz magával. A Végső állomás azonban, akárhányszor is írják a műsorleírásba, hogy horror, valójában egy kicsit sem ijesztő. A „halálaktusok” persze azok, ezek viszont olyannyira eltúlzottak, abszurdak és tökéletesen valószínűtlenek, hogy a Vérvonalak már sokkal inkább tekinthető egy morbid vígjátéknak. Ez persze így van jól, mert a feszültség nem a vérengzésből adódik, hanem a nézők figyelmével és idegeivel való játszadozásból. Meg merem kockáztatni, hogy hozzám hasonlóan mások is fel-felröhögnek majd. Legalábbis nagyon remélem!

A nyitójelenet ismét egy előzmény, egy visszatekintés — az eredendő bűn, ha úgy tetszik, melynek következtében a Halál próbálja levadászni azokat, akiknek ott kellett volna hagyniuk a fogukat. A dolgokat bonyolítja, hogy egyikük kicselezte őt, azaz évtizedek óta úgy él, hogy túljár a Halál eszén. Ezért az ő leszármazottainak, unokáinak, rokonainak sem kellene élniük, így ők is azonnali célpontokká válnak. A Vérvonalak elején a ’60-as évek végére utazunk vissza, a Skyview nevű elegáns étterembe, mely egy Space Needle-szerű torony tetején magasodik. Itt kérné meg Iris (Brec Bassinger) kezét a barátja, de az események baljós fordulatot vesznek. Laza csillár, lobogó flambírozás, üveg táncparkett, érmékkel dobálózó gyerek — minden részlet számít a későbbi katasztrófában. Ez pedig olyannyira látványos, hogy új klasszikust teremtett a Végső állomás filmek igencsak sajátos műfajában. A vérrel, sikoltozással, zongorabecsapódással és lángoló kisestélyi ruhákkal telepakolt káosz a képernyőn amennyire szörnyű, annyira vicces is — főleg annak fényében, hogy nem történt meg. A főszereplő, Stefani Reyes (Kaitlyn Santa Juana) egyetemi hallgatóként újra és újra átéli ezt az álmot, mígnem rájön, hogy Iris az ő elveszett nagymamája volt — és a látomás egy valódi tragédiától mentette meg a vendégeket. De a Halál nem felejt: évtizedekkel később visszatér, hogy elvegye, amit a nő akkor elvett tőle. Most Stefani testvére, Charlie (Teo Briones), valamint unokatestvérei — Erik (Richard Harmon), Julia (Anna Lore) és Bobby (Owen Patrick Joyner) — kerülnek célkeresztbe. Lesz itt minden: gyilkos tetoválószalon (!), egy legendás MRI-gép, röhejesen valószínűtlen tragédiával végződő családi sütögetés.

A Zach Lipovsky és Adam Stein alkotta rendezőpáros gondosan ügyelt rá, hogy a nézők legnagyobb élménye legyen megfigyelni, hogyan válik egy sor jelentéktelen tárgy a Halál gyilkos eszközévé. Egy üvegszilánk elvegyül a jégkockák között, egy sörösüveg a szék szélén egyensúlyoz, a trambulin szövete lassan szakad, alatta ott lapul a gereblye. A néző tudja, hogy valami történni fog — de hogy pontosan mi és hogyan, az mindig meglepetés. Az egyik legbrutálisabb jelenet végül teljesen másként zárul, mint várnánk — ez a kiszámíthatatlanság az, ami élteti a sorozatot.

Egy régi szereplő, Tony Todd is visszatér, aki William Bloodworth szerepében bukkan fel — bár a színész tavaly elhunyt, a jeleneteit még korábban rögzítették.

Jellemrajzokban, karakterkidolgozásban továbbra is gyenge a Végső állomás. A színészek, dialógusok sem túl acélosak, hogy finoman fogalmazzak. A ’80-as évek B kategóriás filmjeit idézik a túlélők közötti konfliktusok, beszélgetések, esélylatolgatós jelenetek. De úgy gondolom, ezzel sincs különösebb baj, mert nem a drámáért, hanem a szörnyülködésért, a feszültségért, valamint nagyobb társaságban nézve egy-egy jó röhögésért nézzük ezeket a filmeket.