* Ha rólad van szó, a szenvedély szó jut eszembe. Több szenvedélyed van, és mindent igazi szenvedéllyel csinálsz. Mesélnél róluk és az életfilozófiádról?

— Lehet, egy picit nagyobb lángra van nálam csavarva ez a szenvedélydolog, de nem tudnám elképzelni, hogy másként csináljam. Ráadásul azt hiszem, én egy szerencsés ember vagyok, hiszen azt csinálom, amit szeretek, s ez a lista elég hosszú. Bár, ha jobban belegondolok, ez nem is annyira szerencse kérdése, inkább személyiségé. Én könnyen tudok lelkesedni, könnyen tudok rajongani a dolgokért, legyen az a munkám, a hobbim, a másik ember, egy zeneszám vagy egy kabóca a tengerparton. Nincs egy konkrét életfilozófiám, s azt sem tudom, mi az élet értelme. Lehet, hogy csak annyi, hogy élvezzük, vegyük észre, milyen szép, ismerjük meg a világot, az embereket, magunkat, aztán majd csak lesz valahogy. Igyekszem nyitott és kíváncsi maradni.

* A fényképeződdel és az írásaiddal nemcsak rögzíted a világot, hanem építed is, hiszen szervezője is vagy a Malomfesztiválnak. Ezt miért vállaltad, és miért szereted?

— Nem ez az első fesztivál, melynek a szervezői gárdájában (hosszabb vagy rövidebb időre) benne vagyok. Az első a zentai Nyári Ifjúsági Játékok volt, s megemlíteném még a Desiré Central Station vagy a temesvári TESZT fesztivált, de a Malmot csinálom legtöbb ideje. Itt nem volt kérdés, hogy vállalom-e, hiszen konkrétan mi néhányan találtuk ki, és vágtunk bele annak idején, tehát ott vagyok a születésétől kezdve, s az idei évig a fesztivált megelőző alkotótáborokat szerveztem és koordináltam. Hogy miért szeretem? Mert azt érzem, hogy valami olyasmit csinálunk, ami érték- és közösségteremtő. S ha nagyon őszinte vagyok, sokszor mondom azt, hogy ennyi, nem csinálom tovább, túl stresszes ez nekem, mert azt szeretném, hogy minden tökéletes legyen (nem lesz), mindenki elégedett legyen (nem lesz), de nem bírom abbahagyni, mert ott van bennem a félsz, hogy ha mi nem csináljuk, akkor egyszer csak megszűnik.

* Még szervezőként is fotózol, tudósítasz. Tudsz fesztiválozó is lenni közben, rutinosan ingázol a szerepek között?

— Azt mondanám, hogy kötélen egyensúlyozom. Nem tudsz mindhárom lenni egyszerre. Azaz meg lehet próbálni, de egyik sem lesz százszázalékos. Szervezni és, mondjuk, a fesztivál fotósának is lenni nem tudnék, és nem is vállalnám. Szervezni és tudósítani talán a könnyebbik változat, ezt azonban szintén nem igazán szeretem, mert egy kicsit olyan, mintha a saját gyermekemet dicsérném az egekig. A Malmon nem tudok fesztiválozó sem lenni, mert mindig ott figyel belülről a szervezői énem, nem fogom tudni elengedni magam úgy, ahogyan egy másik fesztiválon tenném. Szóval fel kell állítani egy fontossági sorrendet, s úgy kötéltáncolni.

* A kötéltáncolásban viszont nagyon jó vagy. Nem ismersz határt, távolságot, sokat utazol. Ez is lételemed?

— Nem sokáig bírok egy helyben ülni, az biztos. Bizonyos idő után elkezdek viszketni, elkezd égni a talpam alatt a talaj. Nem feltétlen megyek mindig messzire — mondjuk, nem tudom, mi lenne, ha lenne elég pénzem, hahaha. Akkor valószínűleg kéthavonta ruccannék át Kubába vagy Dél-Amerikába, de a közvetlen környezetemet is szeretem felfedezni. A COVID idején például Szerbiában és Vajdaságban utazgattunk a baráti társasággal. Természetesen a legemlékezetesebb kiruccanásaim azért azok maradnak, amikor egy számomra egészen új világba csöppentem, és új kultúrákkal ismerkedhettem. India, Brazília vagy a szívemnek legkedvesebb: Marokkó. Egy casablancai ismerősöm, Mohamed segített nekünk, szerzett két autót sofőröstül, s olyan helyekre vittek bennünket, ahová nem minden turista jut el. Éltük egy kicsit a marokkóiak életét. És közben beszélgettünk. Mohamed barátja, Ali nem is tudott angolul, csak franciául és arabul, mégis megértettük egymást. S a sivatag színe olyan mélyen beleégett a szívembe-lelkembe, hogy soha nem fogom elfelejteni. De erről órákat tudnék mesélni. Ha belegondolsz, az életed végén csak ezekre fogsz emlékezni: utazásokra, tájakra, emberekre, könyvekre, koncertekre, élményekre. Nem arra, hogy milyen autód vagy házad volt.

* Milyen járművel szeretsz a legjobban utazni?

— Nem válogatok. Szeretek repülni, de természetesen közben rettegek, minden széllökés és turbulencia közben látom, ahogy zuhanunk lefelé, és ahogy még egy SMS-t elküldök mindenkinek, hogy szép volt, jó volt, mindenkit szerettem, a gyöngyvirág a kedvencem. Hajón nincs ilyen érzésem, lehet, azért, mert úszni tudok, repülni viszont nem. Amit azonban nagyon élvezek, az a vonatozás. Fel lehet állni, sétálni, bámulni kifelé egy óriási ablakon, mintha egy filmet néznél, bírom a síneken haladó szerelvény monoton ritmusát, jót alszom vagy olvasok, és még büfékocsi is van. S imádok vezetni. Sokáig rettegtem tőle, most viszont őrülten jó egyedül beülni a kocsimba, és csak menni. Nem függök senkitől, én döntöm el, mikor jövök–megyek. És kerékpározni is nagyon szeretek. Szóval a lényeg a menésen van.

* Nagy utazó vagy, aki mindig visszatér. Szereted és népszerűsíted is a lakhelyedet, Szabadkát. A díjat is részben ezért kaptad. Mit szeretsz Szabadkában, hiányolsz-e valamit, és melyek a kedvenc helyeid?

— Szeretem az épületeket, a város hangulatát, a Radić fivérek utca fáit, ahogy évszakonként váltogatják a színüket, meg hogy mindenhova oda tudok érni nagyon gyorsan, Pest és Belgrád sincs messze, imádom, hogy van itt egy nagyon jó baráti köröm, valamint azt, hogy itt van a Kosztolányi Dezső Színház. Vannak kedvenc helyeim, a Trubadur kávézó az egyik ilyen, a másik a Klein House — ezek találkozóhelyek, akármikor betérek, lesz ott valaki ismerős. Örülök neki, hogy végre van olyan étterem, ahol nem ugyanazt lehet enni, mint mindenhol — ez pedig a Thyme, nagy taps neki! Lehetne több ilyen, vagy egy jó vietnámi/thai étterem, esetleg egy levesező, hogy a hasam is boldog legyen. Sok mindent hiányolok, nem sorolom fel mind, de egy ekkora városnak, mint Szabadka, sokkal több kulturális programokat befogadó helyre lenne szüksége, például egy jó koncertteremre, művészmozira, galériára, közösségi terekre. Lenne is ötletem erre, például nagyon jól át lehetne alakítani egy (vagy több) lepukkant régi épületet, ahol mindez akár egy helyen megtalálható. Volt is erre próbálkozás az egykori Solid cipőgyár épületében, de annak sajnos más sorsa lett végül. Szükség lenne még egy kis modern gondolkodásra, nyitottságra, újításra és felújításra, haladásra a korral — minden tekintetben. De ez az egész országra érvényes, azt hiszem. Egy kicsit megragadtunk időben és térben.

* Emelem a tétet, hiszen van még egy kötelező elem, helyszín az életedben: a tenger. Igent mondtál neki. Cserébe mit ad neked?

— Nagyon sokat. Ide járok gyógyulni, tisztulni, lenyugodni, kicserélődni. Előző életemben valószínűleg tenger mellett éltem (vagy benne), mert ahogy meglátom ezt a végtelen türkizt, a hegyeket, és megcsap a fenyők illata, azt érzem, hazaértem. Órákig tudok ülni a napon, lebegni a vízen, bámulni ki a fejemből. A rajongásomat bizonyítja az is, hogy hazautaztam a tengerről a díjátadóra, majd néhány órával később visszajöttem. Szóval terveim szerint idős koromban az évnek legalább a felét itt fogom tölteni. Hogy így lesz-e? Egészen biztos. Az igen, az igen.

* A színházban rendezőasszisztens szoktál lenni, de az életednek abszolút a rendezője vagy. Mit kívánsz még magadnak?

— Ez egy elég nehéz kérdés, Timikém. Izgalmas munkákat, melyek ébren tartják a kreatív énem, sok új utazást és történetet, melyet az ott élők mesélnek. Aztán azt, hogy tanuljak meg nemet is mondani, ne vállaljam magam mindig túl, engedjem meg magamnak többször a pihenést, meg hát akármennyire is közhely, de egészséget. A többit, azt hiszem, megoldom magam is.