Anyám a kertszomszédasszonynak is elmesélte, hogy káposztát keres. A csajban pedig égett, tombolt, pusztított a segítőkészség.

Mito utolsó napjaiban még olyan jól tartotta magát, hogy motorozott is a városban. Felült metalicszínű automatic motorjára, és felrobogott rajta a kertbe. Évek óta az volt a szokásuk, hogy a szomszédék fölszedték a lehullott gyümölcsöt, majd csereképp később adtak egy liter pálinkát. Az idén is így történt. Mito, amikor felment a kertbe, mondta nekik, hogy csak nyugodtan szedjék össze. Amikor anyám elment a temetőbe, a szomszédasszony azért telefonált, hogy szóljon, hogy bejelentse a látogatását, mert ő még tartozik valamivel a Mitónak, és azt el akarja hozni. Valaki legyen itthon, szítsunk, számítsanak rá… a jövetelére, az eljövetelére, a megtestesülésére, az érkezésére, a betoppanására, a bevágódására… Csak hozza nyugodtan, mondtam, gondolván, hogy én így is, úgy is otthon leszek, de mire megérkezett, már anyám is hazaért.

A csaj otthagyta a pálinkát, és meglehetősen kapkodósan balra el — távozott, elillant, eliszkolt… Előbb azonban, miután anyám töredelmesen beismerte, bevallotta neki, hogy minden vágya minimum száz levél savanyú káposzta, a kertszomszédasszony feltárcsázta a hotelt. Bizonyára van ott neki valami rokona vagy ismerőse, vagy boldog őse, netalántán a szeretője, akitől megnyugtató válaszra számíthatott. De! De ott is csak azt mondták neki, hogy ők is attól a péterrévei asszonytól szokták venni. Ám legyen, és távozott, anyám meg csak a vállát vonogatta. Nem fűlött a neki a foga ahhoz, hogy akkor most kocsiba vágja magát, és elinduljon, hogy a nyakába vegye Péterrévét.

Tán még a következő kávénk sem főtt meg, amikor ismét megcsörrent a telefon. A kertszomszédasszony jelentkezett a hotelból, hogy jön vissza, hozza a káposztát. Csak mikor visszaért, akkor derült ki, hogy a szállodában lagzi volt, s vagy nyolcvan fej szármának való savanyú káposzta kimaradt.

— Ezt úgy is csak kidobnák — mondta a csaj.

(Szuper! Velünk meg meg lehet etetni…!)

Jó csaj, jó csaj — ricsaj!

Egy vödörben feltette az asztalra (úgy odabaszta, akárha a Las Vegas-i kaszinók egyikében tette volna fel utolsó garasait a rulettre…), és csak arra kérte anyámat, hogy rakja át egy másikba, vagy bármilyen edénybe, hogy ő ezt, amelyikben hozta, visszavihesse a hotelba.

Nos, az ügyet ezzel lezártnak hittük. Csak a következő szombaton, az egyhetes vendégeskedésen, illetve előző este, pénteken, amikor nekiestek a lányok és asszonyok megtekergetni a férfiak bajszát, s mellesleg útközben még a szármákat is, akkor derült ki, hogy több mint a fele rossz, foszladozott, szakadozott. Mindenki attól volt beszarva, hogy ha pénteken este még meg is tekergetik azokat, szombaton reggel pedig szakszerűen, a sarkukra, a végükre állítva sikerül is mindet kibomlásmentesen beleállítgatni az üstbe, kiszedni már akkor sem bírják. Mind kinyílik, szétesik, leégés, blamázs… Mindenki tehát egyfajta blöffnek érezte, amikor azt mondta, hogy másnap szárma lesz ebédre. Később, amikor már egy kissé csitulni látszott a rémület, a felháborodás és a döbbenet, már baszkódtunk is egy sort a témára. Ha szétesnek a szármák, vagy a többségük szétesik, akkor mindet, a káposztaleveleket is össze kell vágni nagyon apróra (a legjobb volna ledarálni…), s akkor ráfogjuk, hogy  — muszaka.