Tragédia a baromfiudvarban
Börcsök Erzsébet
2014.11.05.
LXIX. évf. 45. szám

A történet nagyon banálisan kezdődött.

Vettem egy pár rántani való csirkét. A család soványkáknak találta, ezért mérgemben nem vágtam le őket, hanem a mosókonyhába „száműztem”. Kukoricát szórtam elébük, egy edénybe vizet öntöttem, és el voltak intézve.

Eleinte vadak voltak, elbújtak előlem, de később megszoktak és igen jámbor szárnyasoknak bizonyultak. Hamarosan kikerültek a mosókonyhából, és birtokukba vették a falatnyi udvart. Más jószágom nem volt és nagyon megszoktuk egymást.

Az udvart rácskerítés választotta el a kis, félig virágos, félig veteményes kerttől, amely a ház elülső részében díszelgett. Innen jókedvemben a legszebb salátákat, frissen kigyomlált paréjt, ínyenc ételmaradékokat dobtam hátra nekik. Nyári délutánokon kiültem hozzájuk a kisszékre. Butuskán káráltak, beszélgettek körülöttem. Percekig bámulták a házicipőm gombját, míg hozzá mertek nyúlni, kipróbálva, vajon kukorica-e? Közben jól megnőttek, ragyogó tollazatuk lett. Valódi plymouthok voltak, ezüstös mellgallérral, mint az oroszlánsörény. Dehogy vágtam volna le őket! A világ minden kincséért sem! Ők lesznek az én tojótyúkjaim.

Minden szép volt, jó volt. Csak éppen tojni nem akartak.

Az uram kinevetett.

— Ezek?? Lesheted, mire tojni fognak! Várj, majd hozok én neked tojótyúkot. Azt nézd meg!

Hát hozott is legközelebb egyik falusi útjáról. Láttam én, mikor leszállt a kocsiról, hogy valami sötétlik a hóna alatt, de azt nem gondoltam volna, hogy egy ilyen tollcsomó alakjában magát a Belzebúbot hozza a házba.

Behozta az udvarra, leoldotta lábáról a zsineget, és szélnek eresztette. Nagy rikácsolással röpült el messzire. Mintha csak egy apró boszorkányt eresztett volna el. Fekete volt, kócos és éktelenül veres a feje. Két napig nem láttuk.

A harmadik reggelen az udvar közepén sétált peckesen, mint egy napos káplár, és az én ezüst jércikéimet a sarokba verte.

Jobban megnéztem. Koszos kis falusi tyúk volt. Méghozzá kopasznyakú, s nem is túl fiatal. Fekete tollazatából csúful meredt ki lilás-veres nyaka. A feje tetején csapzott fekete bóbita libegett, mint a részeg emberek haja, de különösen a taraja és tokalebernyege volt paprikavörös, mint a mérges embereké, ha nekiveresednek. Összecsaptam a kezem, úgy nevettem rajta. Korán.

Mikor szemest dobtam, a jércék is előrohantak, de ő valódi gazdaként kíméletlenül elhajtotta őket. A második marék kukoricát szétdobáltam az udvaron, hogy mindnyájan hozzájuthassanak. A kopasz fáradhatatlanul rohangált, hogy mind ő falja fel. Ha valamelyik jércét ott érte, hirtelenében bele is csípett. Eleinte nevettem a dolgot. Hogy valaki ennyire életrevaló legyen! Azután bosszankodtam a két jámboron, akik ebbe ilyen egyszerűen belenyugodtak. Néztem, figyeltem nagy orcátlanságát pár napig, azután én is felvettem a harcot. Egyszer, falánksága miatt hozzávágtam egy csutkát. Mint egy légtornász ügyesen a levegőbe röppent, rikácsolt egy nagyot, majd mérgesen megkaparta a földet és újra a tetthelyre rohant. Határtalan volt a szemtelensége. Mindenből az eleje, a színe-java, a legtöbbje kellett. Megfenyegettem, kergettem, söprűvel őrködtem, míg a másik kettő evett, különcsuktam. Mindig túljárt az eszemen.

A két jámbornak sosem jutott eszébe átjönni a kiskertbe. A kopasz már az első napokban mint a villám robogott át, ha véletlenül nyitva maradt a kertajtó. Naponta többször is harcot kellett vívni vele. Úgy éreztem, a koszos kis kopasz tyúk kijátszik velem, és amikor kergetem, szabályosan röhög a tehetetlenségemen. A házbelieknek fejvesztés terhe mellett kellett a kertajtó pontos csukásával törődniük. Erre másnap már hajnalban fölszállt a kecskelábra, átrepült a kerítésen és mire fölkeltünk, ő már bereggelizett a legszebb veteményeimből.

Áthelyeztem a kecskelábat.

A rácskerítés mellett végig egy téglarakás állt, kisebb építkezéshez előkészítve. A két jércének sose jutott eszébe oda fölszállni, a kopasz boszorkány mindjárt másnap fölrepült rá, s onnan át a kiskertbe. Jól elvertem, és elhordtam két sor téglát. Még könnyebben fölrepült a maradékra. Elhordtam még két sor téglát… Hasztalan. A bitang elhordatta velem az egész téglarakást. Akkor már a helyből ugrást próbálgatta. Napjában ötször is ott balanszírozott a rácskerítésen. Mindig az utolsó percben csíptem el. Végül megkurtítottam a szárnyait és lett egy kis nyugalom.

Az udvaron azonban ő volt az úr. Rendületlenül kontyolta a szép plymouthokat, hogy csak úgy szédelegtek. Azután valahogy összeszoktak. Tűrte őket. Érdekes, egyszerre mindig csak az egyiket kegyelte. Lehet, hogy az eleséget kevesellte háromnak, vagy unta a rohanást kétfelé.

Én is megenyhültem. A fekete boszorka tojni kezdett. Míg a jércék csak imitt-amott ajándékoztak meg egy-egy elegáns vékony héjú tojással, ő nagy barna pettyegetett tojásokat tojt nap nap után. Rejtegette, a leglehetetlenebb helyekre bujdosott velük, de tojt rendületlenül. Persze falánkoskodott és verekedett tovább. Figyeltem. Szabályosan hűtlenkedett. Egy-két napig egyik jércével „járt”, másik két nap a másikkal. Mint egy rossz férfi, vagy egy ravasz vállalati főnök. Játszott szegényekkel, fölényét próbálgatta. Aztán végleg az egyik mellé pártolt. A másik szegény kornyadozott a bánkódástól, vagy az ételből való kisemmizettségtől. Nem csőszködhettem örökké. A szegény „kimart” hátáról már lekopott a toll, és bőrét kisebezte a sok ütés, csípés. Intézkedni kellett. Pusztulnia kell vagy az egyiknek, vagy a másiknak.

Egyik szombat este megfentem a nagykést és hátramentem a baromfiudvarba ítéletet hirdetni.

A szín alatt aludtak egy létrán. Szürkület volt, és ők már elfoglalták alvóhelyüket. A fekete boszorka a pártfogolt jércével a legfelső fokon gubbaszkodott, a kitaszított még így is ragaszkodva a társasághoz, egy fokkal lejjebb. Így gubbaszkodva nagyon kicsiknek látszottak, pláne a kopasz. Lila nyakát behúzta a bolyhos tollgallér mögé, csak libegő taraja vereslett elő a feketeségből. Vészt sejthetett. Szeme villogni kezdett felém. Nyakát hosszan kinyújtotta. Feje olyan volt az éktelen hosszú nyak végén, mint egy drótra fűzött játék krampuszfej. Mit akar ez?… Tétovázva álltam a késsel.

A boszorka megnyugodott. Nincs itt semmi baj. Nyugalmában lenyúlt a szegény üldözötthöz és jóéjszakát kívánásként még egy jót csípett rajta. Kedvem lett volna menten kitekerni a nyakát. Nem tudtam ránézni, annyira haragudtam. Kezem tétován kinyúlt és aztán – még most is nyom a bűntudat – aztán mégis az üldözött meddő jércét vittem el levágni.


Börcsök Erzsébet további novellái a Hét Nap honlapján:

Az ököl

Az örök gyermek

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Szabadpolc rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..