Németország és a német nép mindig is a precizitásáról volt híres. A vonat gyors volt, és kényelmes. De a legnagyobb sokkot talán az okozta, amikor a szerelvénnyel együtt feltettek bennünket egy kompra. Újabb szájtátás, újabb hitetlenkedő összenézés. A kompút mindössze negyven percig tartott, és mintha mi sem történt volna, a vonatot kitették a hajóból, és német vasúton robogtunk tovább.

Este indultunk tovább Kölnbe, ahol egy újabb csodálatos éjszakát tölthettünk a pályaudvaron. Szerencsére McDonald’s itt is van, ezáltal én kávétól felpörögve vigyáztam a bátyám álmát. Először megijedtünk a kölni vasútállomástól, mert mindig máshol lyukadtunk ki, mint ahol szerettünk volna. De hétórányi ottlét után igazán jól kiismertük magunkat a hatalmas helyen. Ez idő alatt négy eurót költöttünk csak a mosdóhasználatra. Kilenc óra körül kimerészkedtünk az esőáztatta utcára, ahol csak néhány ember lézengett. Érdekes, hogy a kölni pályaudvarról kilépve egyből a Dómmal találjuk szemben magunkat. Néhány euró fejében felmehettünk a toronyba, ahonnan — 97 méter magasból — elképesztő látvány tárult elénk. Köln a lábunk alatt terült el, felettünk csúcsosodtak a fekete korommal bevont tornyok. Sok kis szobor helyezkedik el a templomon, amit alulról képtelenség látni.

Miután „kifotózkodtuk” magunkat, és épségben leértünk a lépcsőn, bementünk az éppen akkor kezdődő misére. A dóm nemcsak kívülről, hanem belülről is hatalmas, ablakai különbözőek és csodálatos színekben pompáznak.

Hiába szerettünk volna szétnézni a városban is, az eső ismét rákezdett, ezért felültünk a következő vonatra, és Wuppertalba indultunk.

Wuppertal híres a függővasútjáról, mely egy folyó felett húzódik. Egon már volt itt tizenhárom évvel ezelőtt, én azonban még nem, ezért számomra új volt az élmény, neki pedig eszébe jutottak az emlékek. Zajos és kicsi vonatok ezek, melyek többméternyi magasságban közlekednek, alattuk pedig a folyó folydogál. Nagyszerű mérnöki megoldás, hiába, még mindig Németországban vagyunk! Váltottunk egy-egy jegyet, és végállomástól végállomásig függővasutaztunk egyet. Engem ez a hullámvasútra emlékeztetett, mert amikor kanyarodtunk, az egész kocsi megdőlt. Nagy élmény volt. Az éjszakát végre ágyban tölthettük a gelsenkircheni rokonainknál.

Másnap reggel lekéstük az egyik vonatot, de nem kellett aggódnunk, négy perccel később érkezett a másik, és mehettünk Duisburgba, onnan pedig Amszterdam felé vettük az irányt.

Hollandia, a csatornák országa

Az egész délutánt Berlinben töltöttük. Ahhoz képest, hogy főváros, nem éreztem, hogy tömeg lenne, pedig szombat volt. Legfontosabb látnivalónk természetesen a berlini fal megmaradt része volt, és az azt körülvevő műemlékpark. Nem lehet szavakkal leírni, amit az ember ott átél. Elolvashatja a fal történelmét, az emberek nevét, akik azért haltak meg, mert át akartak rajta szökni. A fal családokat, szerelmeket és barátokat szakított szét. Mint testvérpár (és azért elég jó testvérek vagyunk) átéreztük, milyen lenne, ha egyik napról a másikra meg kellene szakítanunk a kapcsolatot egymással.

Mindenkinek el kellene jutnia oda élete során legalább egyszer, mert amit ott lát, érez és tapinthat, ahhoz fogható máshol nincs.

Amszterdamba is az én kívánságomra utaztunk. Már akkor tudtuk, hogy a legjobb helyen vagyunk, amikor megláttuk a vasútállomást. Gyönyörű épület.

Én falun nőttem fel, ezért egy nagyváros felfedezése számomra kihívás. Zavar a túl sok ember, autó, utca.

Nos, Amszterdam minden tekintetben megcáfolja ezt a sztereotípiát. Amint kiléptünk a vasútállomásról, a kerékpárosok kis híján elütöttek bennünket. Autót alig láttunk, biciklisek azonban ezrével voltak. A kerékpártartók zsúfolásig meg voltak telve — ne egy három méter hosszú vasat képzeljünk el, mint amilyen itthon van, hanem egy meglehetősen nagy területet betöltő biciklitengert.

Amszterdamban a gyalogosoknak külön útjuk van, külön jelzőlámpával. Amikor át akartunk kelni a zebrán, a kerékpárosokra kellett figyelnünk, nem pedig az autósokra. Már akkor éreztük, hogy ez bizony egy jó hely lesz. Pedig még csak a központ külső részében jártunk...

Átsétáltunk egy csatorna felett, és a város régi épületekkel teli gyönyörű központja tárult elénk. A csatornák semmilyen szagot nem árasztottak, még csak szemét sem volt bennük. Az épületek — keskeny téglaházak —, melyek a csatorna partján húzódtak, régiek voltak, de mindet felújították.

Nem is néztük a térképet, egyszerűen csak mentünk, amerre a lábunk vitt. Kis utcákba értünk, ahol úgynevezett coffeeshopok és szuveníresek voltak. Eleinte nem értettem, hogy miért hívnak több kávézót is coffeeshopnak, de aztán a kint ülő, igencsak boldog vendégeket látva rájöttem: ezek azok az üzletek, ahol legálisan lehet marihuánát venni.

A szuveníreshez bementünk. Nem hittünk a szemünknek. Már azt is megmosolyogtuk, hogy az eladón látszott: nemrégiben ő is elszívott egy vagy több marihuánás cigarettát. De amikor szétnéztünk az üzletben, a testvérem és én hitetlenkedve bámultuk egymást. A szokásos hűtőmágnesek, képeslapok, pólók, karkötők mind ott sorakoztak — de holland módon”. A fő motívumok a marihuánalevél, a szex és a pucér nők voltak. S ha ez még nem lett volna elég, a dohányzáshoz és a vadkendermag ültetéséhez szükséges kellékeket is be lehet szerezni ezekben az üzletben. A füves csokiról, sütiről és nyalókáról már nem is beszélve.

Nincs még egy ilyen város a Földön, vagy legalábbis én még nem jártam hasonlóban. Fel-le sétálgattunk, csodáltuk a házakat, az embereket. Egy templom mellett haladtunk el, amikor észrevettük, hogy jobb felől a kirakatban megmozdult a „bábu”. Beértünk a piros lámpás negyedbe. Még a legmerészebb elképzelésünket is felülmúlta, hogy mindez egy templom mellett található. Fiatal és idős hölgyek az arra járó férfiakat alsóneműben csalogatták az üzletbe. Nos, ez is egy szakma...

Később még sok ilyen kirakatot láttunk (bátyám nagy örömére), mivel a városban ezek a negyedek szétszórtan helyezkednek el. Az egyik utcából a másikba szűk úton jutottunk át. Csatornák folydogáltak mindenfelé, rajtuk pedig sétahajókázó turisták gyönyörködtek a tájban.

Amszterdam az a város, ahová mindenkinek élete során legalább egyszer el kell jutnia. Természetesen az óvárosnak van nyugalmasabb része is. Számtalan apró utca, tele növényekkel és hatalmas falakkal. Aki oda belép, hirtelen egy másik világba csöppen. Abban a pillanatban csend telepszik rá, és ez csodálatos érzés.

Hollandia a tulipánról is híres. A virágpiacon azonban minden megvásárolható, amit addig csak növényhatározókban láthattunk. Volt ott bonszai, illetve a magja, vénuszlégycsapó (ebből hoztunk haza!), fekete rózsa és olyan növények, amelyekről még soha nem hallottam. Természetesen „Kendertermesztés kezdőknek” csomagot is árultak. Csaknem tíz órát töltöttünk Amszterdamban, végig a hátunkon cipelve a több mint tizenkét kilós táskánkat. De megérte, és nagyon remélem, hogy egyszer még visszajutok oda.    

(Folytatjuk)