Sagmeister Péity Laura képeit nézve úgy tűnik, vannak a kultúrának olyan ismétlődő fázisai, amelyeket az életkor dinamikája szabályoz. Nem kell nagyon megöregedni ahhoz, hogy valamely tapasztalat egy váratlan fordulattal úgy köszönjön vissza, mint a sajátunk később újraélt mása, enyhe módosításokkal, de alapvetően változatlanul.

Macskák és baglyok. Csupa titok. Egy bonyolult, ugyanakkor nagyon is egyszerű viszonyrendszer tárgyiasul a képeken. A ragaszkodás valamihez vagy valakihez. Tudni kell azonban, hogy ragaszkodni csak ahhoz lehet, aki vagy ami maga is eltökélt makacssággal kapaszkodik egy nálánál jelentőségteljesebb fundamentumhoz. A kép a kultúrához, az ecsetvonás a képhez.

Laura képeit nézve éppen ez az, ami rabul ejt, ami alkalmanként talán zavarba is hoz, hiszen hajlamosak vagyunk a művészettől „nagy” és „fennkölt” témákat várni. Holott éppen ez a közvetlen környezethez való tiszta, bölcs és mesés ragaszkodás, a hamis pátosz, a dús fürtű klisék, a sallangok hanyagolása az, ami Sagmeister Peity Laura festményeit emblématikussá emeli.

Az alakok a macska, a bagoly létezését mint analógiát követik, s velük együtt egy magasabb rendű harmóniához, az eleven csendhez jutnak el. A művész ugyanakkor a közte és a modelljei közötti viszonyról is számot ad. Nem kérdés: van közük egymáshoz.

Életünk során mindannyian keressük az igazság útját, mely „a magasba visz”, a harmóniát, mely a nyugalomban, az önuralomban rejlik, és ehhez csukunk és nyitunk érzelmes kapukat, végtelenségig járjuk a szellemi labirintusainkat, és kiútjaink új bejáratokká válnak.

Laura figyel. Figyeli a macskákat. „A macskákkal töltött idő soha nem haszontalan” — figyelmeztetett Sigmund Freud.

S a figyelés eredménye: a köznapiban megtalálja az ünnepit, a megszokottban az elvontat, az elgondolkodtatót, a továbbgondolkodásra késztetőt. Nagy kihívás megfesteni az élet játékát, melyet egy fizikai és lelki labirintus harmóniájában lát. Ráadásul roppant tehetséggel teszi: a viszonylag leredukált színvilágban a színpaletta gazdag érzelmi tónusait csempészi be egy váza, a háttér felsejlő színes részlete erejéig, az ecsetkezelés nagyvonalúságával, a perspektíva érdekes megközelítésével. Bevezet minket egy izgalmas, misztikus, különálló világlátásba, ahol az élet a színpadon táncoló művészek lendületével bontakozik ki, és zarándokol el a jelképek misztikus érzelmességébe.

Mintha Laura képeit nézve az agyunk inkább a terhünkre lenne, s a szív, az érzéseink segítenének tovább. Sajnos e világ csak ritkán, csak kivételes pillanatokban mutatja meg magát.

A macskákról szóló irodalom tetemes. Festők, írók egyaránt kötődtek hozzájuk. Da Vincitől idáig több tucatnyian festették le a macskát. A kedvencem mégis egy fotó: Gustav Klimt néz ránk furcsa, eszelős, elrévedt félmosollyal, karjában macskájával. Mint ahogy kedvencem egy másik fotó is: Ottlik Géza látható rajta a macskájával. Márpedig szerinte: „Az egyetlen valódi okunk a derűlátásra: a macska. Ezt a kis prémes ragadozót semmi más módon nem lehetett volna ezer és ezer éven át hozzánk szelídíteni, mint rendíthetetlen, ellenszolgáltatást nem váró, feltétel nélküli szeretettel. A szépsége abszolút imádatával — a szabadsága, függetlensége teljes tiszteletben tartásával. Ha ez sikerült, az emberiség nem lehet egészen elveszve.”

Végezetül, a baglyoktól bocsánatot kérve, egy másik „macskás” gondolattal zárnám mondandómat. Bálint György, a kiváló magyar író, újságíró, kritikus, műfordító, aki hetven évvel ezelőtt éppen ezekben a napokban halt meg munkaszolgálatosként valahol Ukrajnában, azt írta:

„Aki az élet felületes örömeit kergeti, annak a macska hátat fordít. Akit a macskák szeretnek, silány ember nem lehet.”

Laurát szeretik a macskák, ezt én is tanúsíthatom.