Nem túlzok, ha azt állítom: interjúalanyomat kis városkánkban mindenki ismeri, hiszen generációk hajkoronáját készítette az 1936-os születésű fodrász. Tóth Tibor nem tartozik azok közé, akik sokáig törték a fejüket jövendőbeli hivatásukon. Neki könnyű dolga volt, hiszen édesapja révén beleszületett ebbe a szakmába. Édesapja 1941-ben az elsők között kezdte el a meleg dauer alkalmazását Törökkanizsán, a többi községbeli fodrász akkor még csak a vasondolálást használta. 1945 után a hölgyvendégek kiszolgálására segédet vett fel, ő pedig csak a férfiak haját szépítette. Az időközben felcseperedő Tibor gimnáziumba járt. Akkoriban a diákok a negyedik elemi után kisérettségit tettek, a hetedik gimnázium után pedig nagyérettségit. Mire az iskolát elvégezte, már elsajátította a fodrászat tudományát, vizsgát tett, majd egy jó hírű szabadkai szalonban töltött egyévi gyakorlati időt. Ezután két évig Padén dolgozott, később bevonult katonának. Leszerelése után 1959-ben könyvelőként helyezkedett el a szülővárosában, két év elteltével azonban mégis a családi szakma felé húzta a szíve. Megnősült, és a családi fodrászszalonban kezdett dolgozni. 1961-ben mestervizsgát tett Nagybecskereken, és a beteg édesapjától átvette az üzletet.

* Ha jól tudom, tanárként is dolgozott. Hogyan került a tanügybe?
— 1967-ben előadónak hívtak a magyarkanizsai szakmunkásképző iskolába. A szaktantárgy elméleti részét tanítottam, a szakma gyakorlati részét fodrászműhelyben tanulták meg a diákok. 1972-re a feleségemet is betanítottam, így a szalonunkat ő vezette egy ideig. Akkoriban Ljubjanában tartottak tanfolyamokat, és az előadókat szemináriumra hívták meg. A mestervizsgám megvolt, kaptam bizonylatot is — és hivatalosan is előadóvá váltam. Dolgoztam a kanizsai és a zentai szakiskolában és a topolyai munkásegyetemen is. Általában reggel indultam el otthonról, és sokszor csak este értem haza. Az üzletet a feleségem vezette, és mindig volt két-három segédnőnk is. Egy ideig a szalonomban vizsgáztattam a diákokat, akik gyakran Zentáról, Topolyáról, Magyarkanizsáról érkeztek. Az iskolában kihúzták a vizsgakérdésüket, majd hoztak magukkal egy modellt, akinek elkészítették a frizuráját. Jelen volt még egy tanár és egy jegyzőkönyvvezető, előttük folyt a vizsgáztatás. Nemrégiben számoltam össze, hogy a negyven év alatt kb. 800—860 tanulót vizsgáztattam le. Közben változott a tanügy, sok helyen megszűnt a fodrászszak, Magyarkanizsán az utóbbi időszakban már csak egyéves tanfolyamokat szerveztek — 2006-ig tanítottam is ezeken. A diákok többsége befejezett már valamilyen középiskolát, ezért csak a szaktantárgyakat kellett megtanulniuk, illetve a gyakorlatot elsajátítaniuk — ez utóbbira nagy hangsúlyt helyeztünk. Az üzletet 1961–től 1996-ig, a nyugdíjba vonulásomig vezettem.

* Vannak-e tanítványai, akikre nagyon büszke?
— Természetesen vannak. Azoknak, akik az üzletemben tanultak, több mint a fele szalont nyitott. Puszta kíváncsiságból nemrég minden osztályból felhívtam valakit, hogy megérdeklődjem, hányan dogoznak ma is a szakmában. Elég rossz számaránnyal kellett szembesülnöm: a 16—24-es létszámú osztályok némelyikéből egyetlen diák sem folytatta ezt a mesterséget. Egy-egy generációból csak két-három tanítványom dolgozik.

* Az édesapja és az ön vezette fodrászat hetven éven át fogadta a vendégeket. Mi működik napjainkban ebben a helyiségben? Fogad-e még kuncsaftokat?
— 1996 után egy kis időre kiadtam az üzlethelyiséget, majd 7-8 évig egy fodrásznő ismét szalonná változtatta. Magamnak megtartottam a terem egy hátsó szegletét, és ott a mai napig fogadok kuncsaftokat. Van, akinek ötvenöt éven át én nyírtam a haját, annak nem mondhatom, hogy menjen el máshoz. Mára a munka inkább szórakozássá vált, és nem pénzkereseti forrás. Ha eljön valaki, levágom a haját, majd egy jót beszélgetünk. Fiatalabbakat nem vállalok, őket fogadják az ifjú kollégák. Sajnos, a szalon most üresen áll, de ha jelentkezne egy kezdő fodrász, ingyen is szívesen odaadnám neki, sőt még szakmai tanácsokkal is ellátnám.

* Édesapjától nemcsak a szakmai tehetségét, hanem a színház iránti rajongást is örökölte...
— Édesapám Szegeden tanult, és az ottani színház fodrásza volt az ő mestere. Megkedvelte a művészi világot, ezért miután hazatért, sok színdarabot rendezett az akkor működő törökkanizsai Petőfi Sándor Kultúregyesületben. 1941-ben börtönben is volt, mert a megszálló hatalomnak nem volt ínyére az ő kulturális tevékenysége. Később ismét rendezett, de a fölszabadulás után megint bezárták, mivel az aktuális hatalom sem vette jó néven a munkáját. Már pólyáskoromban „szerepeltem” előadásban, és később állandó résztvevője lettem a helyi kulturális életnek. Akkoriban ez volt az egyetlen szórakozás. A feleségemmel együtt is játszottam néhány színdarabban, de egyre több lett a munkánk — és már kevésbé értünk rá színészkedni.

* Úgy hírlik, hogy a egyéb társadalmi tevékenységekkel is foglalkozott.
— Harminc évig pénztárnoka voltam az Iparosegyesületnek és a Tisza Sporthorgász Egyesületnek. Képviselőként dolgoztam a községi egészségügyi érdekközösségben, amelynek két évig elnöke is voltam. 1975-ben munkám elismeréseként megkaptam a község Októberi díját. Az iparosokat a Tartományi Nyugdíjalapnál képviseltem, két évig a végrehajtó bizottság tagja voltam, és rövid ideig a helyi kórház munkástanácsában is tevékenykedtem. 1990 után már nem tartottak igényt a társadalmi munkámra, így a szabad időmet sporthorgászattal töltöttem.