Lényegében nincs recept, mert vagy a szülő, vagy pedig a gyermek részéről bizonyosodik be, hogy nem alkalmazható a korábban elképzelt módszer.

Annyiféleképp lehet nevelni, ahány gyerek és szülő van. Egy kis humorral azt is mondhatnám, mindenki csak részben alkalmatlan a szülőségre. Napjainkban nem gond szakirodalomhoz jutni a gyermeknevelés valamennyi buktatója kapcsán, viszont gyakran elfeledjük, hogy egy kisgyermek részére a legfontosabb, amit adhatunk: a szeretet, az odafigyelés és a biztonság.

Ha képesek vagyunk figyelni, akkor ki tudjuk elégíteni a gyermek legelemibb szükségleteit. Sőt, a társas kapcsolati igényeire is megtanulhatunk megfelelően reagálni. Ám mindebben csak akkor lehetünk sikeresek, ha nem feladatként tekintünk rá, vagyis nem válhat a napi rutin részévé. Többször láthatjuk, hogy a szülő eltervez egy játékot, viszont a csemetének egy cseppnyi kedve sincs hozzá, amit határozottan ki is fejez. Ilyen helyzetekben szeretet nélkül nehéz rugalmasnak lenni. Arról nem is beszélve, hogy a gyerek időnként még a kötelezettségeket is elutasítja. Ilyenkor nyilván valami későbbi jutalomjátékkal (nem játékszerrel!) tehetünk kedvére — s akkor ez legyen valami olyan, amit ő szeretne. A játék választása hozzásegíti őt ahhoz, hogy megérezhesse, milyen, amikor valaki felett is érvényesíti akaratát, közben pedig — a tárgyalás, egyezkedés folyamatában — a kérés, a megbeszélés, a másik igényei, érzései meghallásának technikáját is elsajátíthatja.

Az odafigyelés és a szeretet jelenléte már elegendő ahhoz, hogy valaki jó szülő lehessen, ám ezt nem úgy kell értelmeznünk, hogy a gyermek minden egyes rezzenésére felfigyelve azonnal (re)akcióba lépünk. A gyermek csak akkor érezheti magát biztonságban, ha a szülei érett felnőttként viselkednek, és kereteket szabnak, konkrét határvonalakat húznak a fejlődés érdekében. Vagyis: ha sikerül következetesnek lennünk, akkor a gyermek (számunkra) helytelen viselkedése esetén nemcsak megbüntetjük őt, hanem elmondjuk, mit kellett volna inkább cselekednie. Amikor azonban valamit ügyesen csinál, akkor megdicsérjük őt, részletesen ecsetelve, hogy mi az, ami miatt különösen büszkék vagyunk rá — ezzel is erősítve az önbizalmát. Egyszóval: nem lehetünk következetlenek. A szabadelvű neveléssel — amikor a szülő mindent megenged — a gyerek nem tud mit kezdeni, mert nincs behatárolva a szabad és a tilos kategóriája, így a későbbiekben a vágyak azonnali kielégülését tartja majd az egyetlen elfogadható viszonyulásnak. 

Mivel a szülő a felnőtt, a felelősség is az övé, sőt, a jó példát is neki kell mutatnia. Ha azonban odafigyel, szereti a gyerekét — és ezzel biztonságos légkört teremt —, akkor könnyebben megküzdhet a szülői kihívásokkal, és a hibázás lehetőségét is a legkisebbre csökkenti.

Fontos feladat a gyerekeket megtanítani az érzelmeik kifejezésére, egyszersmind az indulataik kezelésére is. Hiszen az érzelmi nevelés által tehetnek szert igazi önismeretre, ezáltal pedig önkontrollra, a másokra való odafigyelés, az empátia képességére. A hisztis korszakot is könnyebb elviselni, ha következetesek és türelmesek maradunk. A játék, a mese, a fantázia tere is tele van érzelemmel, hiba lenne ezeket a helyzeteket nem kihasználni arra, hogy megnevezzük a bennünk ébresztett érzelmeket. Jó esetben a gyermekek öt-hat éves korukban már felismerik az öröm, a bánat, a düh, a félelem, a meglepetés és az undor érzését, vagyis az alapérzelmeket.

A szakirodalom szerint arra is törekednünk kell, hogy a gyermek megélje a kudarcélményeit, de ezek ne kedvetlenítsék el a későbbi társas kapcsolatoktól, illetve az is fontos, hogy megtanulja elodázni a vágyait — magyarán a biztonságot akkor is meg tudja tapasztalni, ha egy picit vár, és urambocsá, az unalommal is megismerkedik.

Felmerülhet a kérdés, hogy egyáltalán kell-e beszélni a szülői hibákról. A válasz: egyértelműen igen. Nem azért, mert ennek hatására már nem hibázunk, hanem mert így talán csökken annak a lehetősége, hogy éppen ezeket a hibákat követjük el, vagy — s ez nem elhanyagolandó — magunkban is lerendezzük a mulasztás bűnét. A megbocsátásért. Ne féljünk tehát a hibáktól. Persze, helytelen volna hátradőlni, ahogyan azt sem hihetjük, hogy a gyerekek egyformák — ha van otthon legalább kettő, akkor már mindent el is mondtam.

Nota bene: a gyerekkel beszélni, beszélgetni kell. Ehhez együtt kell lenni vele, vagyis érdemben együtt eltöltött időt kell neki nyújtanunk. Ebben segít a közös játék, az étkezés, az utazás stb. A társadalmi beilleszkedés része, hogy a gyermekben tudatosuljon, nem mindig egyezik mindenkinek a véleménye. A vita a mindennapok része, vagyis éppen úgy hozzátartozik, mint a véleménycsere, az érvelés, az elfogadás, a békülés és a megbocsátás.

A gyermektől való túl korai eltávolodás éppen olyan káros lehet, mint a túlzott kötődés. Hosszú távon arra kell gondolnunk, hogy a kapcsolatok kialakítása az attól való félelemben születik meg, hogy az, akit szeret, úgyis elhagyja, vagy éppen nem engedi őt kellően szabadon, esetleg túlságosan rákapaszkodik valakire, aki mellett kellőképpen lehet önállótlan. 

Az elég jó szülő/anya/apa fogalmát már korábban megalkották. Ebben benne lakozik annak a felismerése is, miben vagyunk mi kevésbé ügyesek (ott mások segítségét kérhetjük), illetve melyek azok a szerepek, amelyekben én nem érzem jól magam (ha mégis „megerőszakolom” magam ezekkel, nem sülhet el jól). Senki sem lehet rossz szülő/anya/apa, aki szereti a gyermekét, és mindent megtesz érte, amire csak erejéből futja. Nyilvánvaló, hogy ha a nevelési módszerünk vagy eszközünk folyamatosan nem válik be, akkor ebből egy idő után megtanuljuk, hogy ezzel nem érünk célt. Ezek után meddő próbálkozás megfogadni, hogy a jövőben nem tesszük ezt vagy azt. Vagyis amellett, hogy szükséges a vágy, hogy meg szeretnénk változni, az is nélkülözhetetlen, hogy előre elképzeljük, mit fogunk tenni a régi forgatókönyv helyett. Ilyenkor már a kis változtatásokat is sikerként könyvelhetjük el. Vagyis, noha talán felemeltük a hangunkat, mint eddig már annyiszor, de most egy pillanatra megállunk, és más irányba tereljük tovább a válaszreakciónkat.

(Folytatjuk)

Illusztráció: Jeff Porter/Flickr.com