A délvidéki magyarság művelődési életének aktivistája 1936. május 26-án született Bácsgyulafalván - Számtalan társadalmi elismerésben részesült: A Köz Szolgálatáért Ezüstcsillagos Érdemrend (1978), A szabadkai Népkör Arany Tulipán Oklevele (1994), az Aracs-díj (2000), A Magyar Kultúra Lovagja (2003), a Wlassics Gyula-díj a népművelésért, a Szent György Lovagrend lovagja, Szabadka és Magyarkanizsa Pro Urbe Díja (2004) - 1992-ben megalakult a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség, annak főtitkára lett - Az általa vezetett Ballangó Együttes több mint egy évtizede járja Vajdaság magyarlakta településeit, fellép a szórványokban is - A szó szoros értelmében munkásságával belegyökeredzett a vajdasági - és nemcsak a vajdasági - magyar művelődési életbe.
Mi itt a Vajdaságban a teremtő várakozás heteit, hónapjait éltük, gyötrődtünk és reménykedtünk. A meghibbant időben szívmelegítő öleléssel csupán néhány művelődési dolgozó üdvözölte a csüggedt embereket, de ők tudtak és akartak ,,jelt' adni, ám még mindig - valami csökönyös kitartással - tegnapi tetteinkben kerestük viszálykodásaink, érthetetlen gyűlölködéseink mába átívelő természetét. S aztán 1992-ben megalakult a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség, melynek elnöke Dudás Károly, főtitkára Szöllősy Vágó László lett. Ez a szövetség az aktivistáival az esztelen háború éveiben egy széthulló országban kereste és találta meg az életben maradás esélyét. Ekkor egyre gyakrabban biztatta a reményvesztetteket Szöllősy Vágó László, akiről sokáig csak annyit tudtunk, hogy Bácsgyulafalván született, a Bácska viharsarkában 1936. május 26-án, volt újságíró és pedagógus, a tanítóképzőt Szabadkán végezte, Szegeden a JATE pedagógiai-pszichológia szakán diplomázott, bölcsészdoktori fokozatot szerez pszichológiából, majd megkezdte tanítói/tanári tevékenységét Észak-Bácska városaiban és falvaiban. 1978-tól 1991-ig a Magyar Szó újságírója volt, 1991-től nyugdíjas. Több könyvet adott ki Vajda József, Jung Károly, Szeli István, Horváth Mátyás és mások recenziójával.
Szöllősy Vágó László, a Laci... Egy ember az örökkévalóságnak? A mának? Ő tudja, hogy nem minden művelődési dolgozó sztár és nem minden sztár művelődési dolgozó. Szolgáló, ahogyan mondaná. Nem rímel hozzá a legendás vers: ,,Itt jártam/ Elmentem/ Nyom nélkül/ Csak a szél emlékszik a dalomra'. László nem ment el, nem mehet el nyom nélkül, s dalára nemcsak a szél emlékezik, hanem a Vajdaság magyarsága, ráncos arcú öreg emberek és szomorú, majd felcsillanó szemű asszonyok - magyarok. László tudja azt is: a pokolból - abban éltünk, élünk - egyetlen út vezet másfelé: a szeretet.
Azt mondhatjuk, hogy munkájának lényege tulajdonképpen a játék. De halálosan komoly játék, amelyben - hadd fogalmazzunk így - ,,ősidőktől' benne van. Nekem azt vallotta, hogy a tanulóéveket, amelyeket egy életre szóló útravalóval láttak el, az újvidéki tanítóképzőnek köszönheti. Annak a képzőnek olyan szellemisége volt, amelyhez foghatóval azóta sem találkozott: a (fiatal) tantestület a diákokat partnerként emelte magához - mind az iskolai, mind az iskolán kívüli munkában. Szól László arról is, hogy tanítói pályafutását kicsapott diákként kezdte. Év végi minősítései - mert akkor még minősítették a tanítókat - rendre kiválóak voltak...
Mondta-e magában a tanító, hogy ,,valamit tenni kellene'. Nem tudom. A kispiaci iskolában ketten dolgoztak: Petrics Laci és a mi Lászlónk. Petrics volt az igazgató, László a tantestület - és hat osztályt vezettek. Megosztották a társadalmi munkát is. Lászlónak a kulturális munka, a népművelés és a sport feküdt, ezt csinálta: kórus, tánccsoport, színjátszás, mezőgazdasági és egészségügyi ismeretterjesztés, talaj- és szertorna, labdarúgás, asztalitenisz. Ők ketten a faluval éltek, a faluval éreztek, lélegeztek, örültek és búsultak...
Szellemi élete medrét maga ásta ki (részben) - mások segítségével. Kispiacon a már említett Petrics László, Oromon Nagy János, Magyarkanizsán Körmöci Ferenc az, akire szakmailag is, emberileg is hálával gondol, a Művelődési Szövetség megalakulása óta pedig Dudás Károly és Hajnal Jenő azok, akiknek ad a véleményére. A ,,fegyvertársak' között is olyan emberek vannak, akiket nemzedékek tisztelnek: Radács Misi bácsi és édesapja a Kodály Zoltán Zeneegyesületben, Koncz István a kanizsai Amatőrszínházban, Dévavári Zoltán és Horváth Emma az Életjel körüli tevékenységben, az utóbbi másfél évtizedben pedig, amióta a Ballangó Együttessel járja a világot (kiváltképp a mi kis délvidéki magyar világunkat) a Soós házaspár, Marika és János. De mindenekelőtt a felesége, Veronika, akivel 45 esztendeje nemcsak egy kenyéren és egy szálláson van, hanem egy nézeten és egy akaraton is. Érték pályafutása alatt övön aluli ütések is. (De hát kit nem értek?) Laci szerint azonban annak az embernek, aki túl sokat foglalkozik a sérelmeivel, nem marad energiája hasznosabb dolgokra. Egykori Magyar Szó-beli mentorától, Engler Lajostól tanult egy kínai bölcsességet: ,,Ha az ember békával találkozik, akkor vagy átlép rajta, vagy eltapossa, de nem áll le vele kuruttyolni.'
Nyilatkozatából: ,,...munkámat szolgálatként fogom fel, és ez minden írástudónak kötelessége". Ahogyan Szenteleky hetven évvel ezelőtt megfogalmazta: ,,Adtam-e valamit népemnek? Vállaltam-e népem sorsát, baját, álmait és vágyvilágát? Adtam-e teremtő fényt, hitet, szívet, szépséget és eszmét az alkotáshoz?', úgy László is mindig igyekezett vállalni sok mindent, igyekezett adni - ha mást nem, legalább hitet, reményt és szeretetet -, és vannak már fiatalok, akik az ő hitét adják tovább.
Szöllősy Vágó László... napokig beszéltethetném, sorolhatnám díjait, munkásságát (több poszton). Leírom: nem szárnytalan, hanem szárnyas sorsot vállalt s a kártékony varjakkal ellepett világunkban megmaradt annak, aki volt, aki (talán) azt mondta még Kispiacon: ,,Valamit tenni kellene' - s tett/tesz most is, és sohasem látjuk majd ,,kegyelmet' kiáltva térdre rogyni, látjuk majd felemelt ujjal, ahogyan azt mondja: ,,Tegyük a dolgunkat, ezért létezünk ezen a világon...'