,,Alighanem annak az énnek a szabad asszociációi ezek, mely a nirvána állapotában van és a Zen felső fokán lesz úrrá a médiumon' - ezekkel a szavakkal jellemezte Vajda Gábor a muzslai születésű költő első kötetét, a Szabad gyakorlatokat 1977-ben - ,,Úgy élek, akár Hölderlin hattyúhasonlata...' - mondja Sziveri János egyik költeményében, a Miféle anyagok? címűben - Halála után jelent meg a Bábel című verseskötetet 1990-ben, majd a Magánterület című könyve 1991-ben - Életének utolsó hónapjaiban már a halálközeli élmény határozza meg világszemléletét - Ő volt a vajdasági magyar irodalom ,,lézengő árva apostola...'
1985-ben megroppant színházi világunk, s kezdtünk hinni Sziveri Jánosnak, aki szerint ,,Pannóniában szemétdomb a hegy', s aki ekképpen látta magát a világban: ,,Lékelt ladikként haladok, s hulla evez a habban'. De amikor Szabadkára érkezett a ,,csizmás hadúr' hívó szavára, hogy azokhoz csatlakozzon, akik naivan azt hitték, hogy Ljubiša Ristiæ a nacionalizmus helyett a nyitást és az egybetartozást vállalta, mert hát a válozások korát éljük, elhallgatott. A szlogen: a város magáévá tette a ristiæi hitvallást, hogy a színház most majd megújul, s abból nemcsak a jugoszláviai színjátszás, hanem maga a vajdasági magyar színházművészet is profitálhat. Másként fogalmazva: a szabadkai színház fejlődése nem a magyar nyelvű színjátszás ellenében, hanem annak újraélesztése eredményeként jöhet létre. Szépen, magasztosan hangzott. Az igaztó/rendező új emberekkel vétette körül magát. Sokukról azt sem tudtam, hogy itt élnek velünk, hogy közük és hajlamuk van a színházkultúrához. Ennek okait hadd ne feszegessük. 1985-ben talán még nem jutottunk el ahhoz a felismeréshez, hogy a ,,másság'-ot áldozatok nélkül is meg lehet valósítani. A színház új emberei keményen munkára ösztökélték egymást: Végel László, Lengyel Gábor, Csorba Béla, Balázs Attila, Gotteseman Mirko (Imre), valamint Radics Melinda és a magyarországi Forgách András elfogadta a játékszabályokat. Ekkor érkezett Sziveri János is Szabadkára...
Dévavári Zoltán - miután elmondtam neki, hogy Sziveri János munkásságát szeretném méltatni a rovatban - figyelmeztetett: ,,Vigyázat, Sziveri János az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb vajdasági magyar íróember, markáns alak! Ha élne, most lenne ötvenéves, emlékét, sorait őrizzük meg érdemben. Ács Károly megállapította: ,,(...)költészete kiteljesedett: soha ilyen erőteljesen, ilyen violens, ilyen könyörtelenül pontos sorokat nem jegyeztek le mifelénk az egzisztenciális pokol mélyéről'. Én csak a tényekre hagyatkozhatom, és nem tetszeleghetek a közvádló szerepében - nyugtattam meg Dévavárit, azonkívül irodalomtörténész sem vagyok, se kritikus vagy esztéta. Én csupán hírt adok arról a költőről, akiről Vajda Gábor lejegyezte első kötetének, a Szabad gyakorlatok címűnek a megjelenése alkalmából: ,,Alighanem annak az énnek a szabad asszociációi ezek, mely a nirvána állapotában van, és a Zen felső fokán lesz úrrá a médiumon.' Sziveri költői öntudatát fejezte ki a leggyakrabban. Szabadkára a remény hozta, a reménység, hogy megtudja végre, mivégre is van ezen a világon. Egy helyütt így versel: ,,Azt sem tudom, kinek, nemhogy tudnám, minek vagyok'.
Előlünk, színészek elől elzárkózott. Mert hát kétarcú világot éltünk akkor, azt gondolhatta, hogy az ő örökös harca bennünket nem érdekel. Láthatóan nem lelkesedett a Madách-kommentárokért. Hogy mit érzett, mire gondolt színházi munkaszakasza napjaiban, sohasem tudtuk meg.
Életútjáról így vallott:
,,Dióhéjban: bánáti/bánsági gyerek vagyok, akárcsak Bartók vagy mondjuk Herczeg Ferenc. Nagybecskerek, ma Zrenjanin mellett születtem, Muzslán, 1954-ben (...) Az általános iskola elvégzése után a Csontváry képeiről ismert Neretva menti Mostarba mentem pilótaképző katonai gimnáziumba. A katonai szigor elől menekülni kellett, és a becskereki polgári gimnáziumban folytattam tanulmányaimat. Ott sem fogott sokáig a hely, s elmentem villanyszerelő inasnak. Ezt már befejeztem, bár igen nehezen, hiszen nem érdekelt engem a villanyszerelés. Ekkor már közölte verseimet az Új Symposion, a Híd... Egy-két évet az újvidéki bölcsészkaron is lehallgattam, ahonnan Bori Imre riasztott el, aki 1978-ban vissza akarta vétetni tőlem a Sinkó-díjat...'
Sziveri János 1980-tól 1983-ig az Új Symposion első embere volt, s miután a szerkesztőséget szélnek eresztették, a Magyar Szó munkatársa lett 1985-ig. A 80-as évek derekától, 1985-től 1988-ig a szabadkai Népszínház (KPGT) dramaturgja, 1989-ben gyógykezelésre Budapestre utazik, de betegségéből nem sikerül felépülnie. 1990-ben hunyt el. Életének utolsó hónapjaiban már a haláltudat állapotában szemlélte a világot. Tudta, hogy nincs menekvés, a vajdasági magyar irodalom ,,lézengő árva apostola', aki mindennel és majdnem mindenkivel farkasszemet nézett, és aki úgy élhetett csak, akár Hölderlin hattyúdala, már nem tért vissza Szabadkára, az agonizáló színházba, ahol két művét mutatták be: a Szelídítéseket és a Jámbor koponyákat. Egészen biztos, hogy az emberi alaphelyzetekhez minden korszakban más és más metakommunikációs megnyilvánulások tartoznak, nem pedig verbálisak. Sziveri műveit Szabadkán pancserok próbálták színpadra állítani, csekély sikerrel. Nem így az Újvidéki Színházban. 2001-ben Mezei Kinga, ráérezve a vázolt világra, nagyon érdekes expresszív előadást hozott létre. A Szelídítések eufórikus sikert aratott mindenütt, ahol csak színre vitték...
Művei: Szabad gyakorlatok, versek, 1977; Hidegpróba versek, 1981; Penge (Jovan Zivlak verseinek fordítása, 1984); Dia-dalok, versek, 1987; Szelídítés, színjáték, 1987; Jámbor koponyák, színjáték, 1988; Szájbarágás, versek, 1988; Mi szél hozott? versek, 1989; Bábel, versek, 1990; Magánterületem, versek, 1991; Minden verse, 1994: Szelídítések, 2001.
Budapesten 1991-ben Sziveri János-díjat alapítottak, szülőfalujában, Muzslán művészetkedvelő fiatalokat tömörítő egyesületet hoznak létre Sziveri János Művészeti Színpad néven, 1993-tól pedig évente Sziveri János verspályázatot hirdetnek meg az emlékére. Ő volt a ,,barbár imák' verselője, bábeli monológokat mondott, hadakozott az alattomos közcsodák ellen, volt a csúcson, volt a pokol mélyén. Önmagáról ezt írta: ,,Pannóniai vagyok, és János/harmincéves, s csak költő...' Csak költő...?