Zentán, a Magyar Kultúra Napján - talán legszebb ünnepünkön - a szabadkai Népszínház és az Újvidéki Színház, valamint az Újvidéki Rádió színművésze, Fejes György átvehette a tavaly alapított Életfa-díjat - Mintegy 150 színjátékban szerepelt, Újvidéken lett nyugdíjas 1988-ban
Gyakran elmegyek a szabadkai Népszínház megroggyant épülete mellett, s ilyenkor azon kapom magam, hogy sandán odapillantok: nem sétál-e a környékén, a korzón Fejes Gyurka. Nem sétál, szomorú vagyok. De mindig felvidulok, amikor megtudom, hogy az ,,öreg csatár' még mindig nem adja fel, szerepet vállalt például Deák Ferenc és Vicsek Károly mozifilmjében, néhanapján lefut a Dunához, telefonon felhívja a ,,földi'-jét, Gyapjas Marikát, s mondja, mondja, amit mindig is mondott: ,,A magyar színház arról szól, hogy az emberek összefognak, ahogyan Dévics Imre a legendás 60-as években összefogott a munkatársaival, hogy összetartanak, mennek egymás mellett, segítik, védik egymást, és ez már eleve boldogság a számukra. Mert szeretet és megbecsülés nélkül nem lehet élni...'
Most beszélgetek vele: a színészóriással, azzal a színművésszel, aki mintegy 150 szerepet játszott el, mindig magas hőfokon, lázban égve, adassék neki hódolat az elvégzett munkáért.
- Mit tettél azért, Gyurka, hogy eggyé tartozzál a magasztos művészettel, mert te a legszebbet, a legvarázslatosabbat, a ,,játékot' választottad.
- Rövid nadrágos, csillogó szemű takonypóc voltam, amikor szülőfalumba megérkezett a Medrano cirkusz. Világcsoda! Minden délután, minden este az első sorban ücsörögtem, s most, hogy rohamosan öregszem - ne mondd most azt, hogy semmit sem változtam évek során -, egyre különösebben, szentimentálisabban viszonyulok ehhez az emlékhez... Én akkor elhatároztam, hogy nem leszek sem tűzoltó, sem katona, a legkevésbé juhokat terelő juhász, hanem beledobom magamat a reflektorfénybe, bohóc leszek, hoppla!, mondom majd, enyém lesz a világ. Amikor végignézek a fotókon, ha belelapozok a fényképalbumba, amely visszavezet 1945-be, ott látom magamat, ahogyan az ennivaló és ritka szép Gyapjas Marikával - úristen, milyen fiatalok voltunk! - és Jánossal elindultunk Szabadkára, hogy azt mondjuk: ,,Naccságos urak és naccságos hölgyek, mi színészek, komédiások akarunk lenni, ültessenek fel Thalia szekerére, akár a bakra, akár a saroglyába'. Szóval fel akartunk jutni egy döcögő ócska konflisra, mert nekünk is az volt a régi mániánk, hogy végigbaktassunk egyszer a Stefánián. Nem várt ránk a sarkon egy Jászai Mari vagy egy Déryné. Ijedt szemű műkedvelők voltunk valamennyien s bebocsáttatást kértünk a mennyországba...
Ez a ,,mennyország' megnyílt előtted.
- Igen, megnyílt. Igaz, a színháznyitó előadásban, Balázs Béla Boszorkánytánc című drámájában nem kaptam még egy nyúlfarknyi szerepet sem, de már Nušiæ Gyanús személyében bemutatkozhattam a szabadkai közönségnek s a továbbiakban egyre használhatóbb tagja lettem a társulatnak. Hatalmas tempóban dolgoztunk, én mindent vállaltam. A Magyar Színházból szabadkai Népszínház lett aztán. Nekem akkor filozofikus gondolataim nem támadtak, csak arra tudtam gondolni, hogy mi, hárman Tordáról, a leggyönyörűbb, legbékésebb bánsági faluból - színészek vagyunk, a ,,nemzet napszámosai', turulmadarak, mi vagyunk maga a csoda, amely este fél nyolctól tízig tart. Nem voltam bohém természetű, nem ültem le a kártyaasztalhoz sohasem. A 60-as években már ámultam mindazon, amit elvégeztünk. Nem szórhattam számolatlanul a pénzt, csak az öröm perceit, óráit, mert olyan darabokban játszhattam, mint a Dühöngő ifjúság, a Boldogtalan hold, a Koldusopera, Az ember tragédiája, A meztelen király, a Léda stb. Örültem annak, amit Vukovics Géza, Lévay Endre, Dévavári Zoltán leírt rólam. Leggyakrabban azt hangsúlyozták, hogy elmélyülten és olyan egyszerű eszközökkel játszom, amire csak a legnagyobb művészek képesek...'
- Mégis elszakadtál Szabadkától.
- Igazából boldog voltam abban a városban, kis félelmekkel, féltésekkel, szorongásokkal és magamra csodálkozással: Gyurka, ez mind te vagy? Az a vágy, hogy még többet adjak, mindig erős volt bennem. Az Újvidéki Rádióhoz szerződtem, Nagygellért János, Lőrincz Lajos és a többiek nagy barátja lettem, onnan pedig az Újvidéki Színházba, Németh P. István lánglelke vonzott oda, ahol a saját területemen kamatoztathattam a tehetségemet, az emberi kétarcúság, a tragikomédia vizén evezhettem évekig. Lehettem Mockinpott úr, dolgozhattam Harag Györggyel - örültem annak, amikor Virág Mihály vezetett fel a színpadra -, Romhányi Ibivel, színházi világunk királynőjével, voltam a Mrožek-darab, az Emigránsok AA-ja, a Három nővérben Kuligint alakítottam, a Cseresznyéskertben Leonyid Andrejevics Gajevet, az Agóniában Lenbach bőrébe bújhattam, besettenkedhettem Tolnai Ottó világába - és lassan-lassan elérkeztem ahhoz az évhez, amikor azt mondtam: ,,Gyurka, tedd le a lantot, vége, oltsátok el a reflektorokat. Gyurka bohóc elhagyja - nem könnyekkel a szemében - a fűrészporos arénát, dobjanak mások is hatost...'
Olyan nem volt, hogy meguntál egy darabot, mondjuk, az ötvenedik előadás után?
- Hosszú szériák voltak jócskán, de darabot soha nem untam meg. Szerettem a szó szoros értelmében játszani, festéket kenni az arcomra, átváltozni. Ha valamiről úgy éreztem, hogy megtaláltam hozzá a kulcsot, hogy szeretem, akkor azért nem. Ha viszont nem sikerült, ha nem adta meg magát a figura, akkor reméltem, hogy a legközelebbi előadáson majd sikerül...
- Milyen embernek tudod magad?
- Szemlélődőnek...tűnődőnek...álmodozónak, és olyan embernek, aki nagyon tud örülni ennek a díjnak. Többször díjaztak engem, de most egész életemet díjazták, törekvésemet, magyar színész mivoltomat és csak azt mondhatom neked: szép, nagyon szép múlt áll eláttem...