A művész először 1950-ben állította ki alkotásait, szabadkai kollégáival közösen, első műterme a Munkabörze helyiségében volt 1953 és 1959 között - Tanulmányúton járt Bécsben, majd Párizsban - B. Szabó György méltatásából: ,,Szilágyi Gáborban a rajz szabadította fel az alkotóművészt, itt ismert rá önmagára és fellelte a korszerű művészi viszonyulás egyéni és sajátos formáit' - Ács József szerint organikus formát expresszív és automatikus kézírással old meg, dinamikus élménykitöréseit ellenőrzi, és pátoszba szorítja be - Szabadkai otthonában képzőművészek rendszeres találkozását és alkotásaik tárlatát tervezte, mert - mint vallja - neki úgy hiányoznak a kortársai, mint a falat kenyér.
Hosszú-hosszú évek óta tervezem a műterem-látogatást, mert Szilágyi Gábor műhelyébe betekinteni annyi, mint belesni két század furcsa, ellentmondásos világába, ott lenni testileg-lelkileg a Velencei Biennálén, ahol álmok kúsztak a vászonra, ahol az idő- és térbeli kapcsolatteremtés szellemiségébe abszolút beleillik a kor, amelyben élünk és éltünk. Nem lakik messze tőlem, ,,harci ösvény' vezet hozzá, de hát jó bornak nem kell cégér, szól a mondás, én pedig azt is mondhatnám, hogy ha van művészeti ,,bazár' a világon - de hát mi maradjunk csak a Vajdaságban -, amelynek nincs szüksége cifra szavakra, dicséretre, akkor az a Szilágyi Gábor ,,összes'. A művész munkái előtt állva mindig följebb kerül a mérce, minden rendezvénye iránt olyan nagy érdeklődés nyilvánul meg, amely méltó a több mit ötvenéves tevékenységéhez.
Legutóbb - miután 2003. október 15-én megnyílt a művész képzőművészeti magánlétesítménye - Farkas Zsuzsa látogatta meg Szilágyi Gábort, aki azt nyilatkozta, hogy egyedül, nagyon egyedül éldegélt a házában. Úgy hiányoztak, hiányoznak neki a kortársai, mint a falat kenyér.
2002-ben ünnepeltük meg Szilágyi Gábor alkotói munkáságának ötvenedik évfordulóját. Ebből az alkalomból a művész jótékony pezsgést vitt be mind a maga, mind az alkotótársai életébe, hogy barátkozással, együtt gondolkodással, tapasztalatátadással segítsék a kortárs képzőművészet ügyét - írja Farkas Zsuzsa. A Rózsa-lakban - melyet elhunyt nejéről nevezett el - az udvari részen, a terasz falán monumentális, háromdimenziós falikép látható. Rajta a következő olvasható: ,,Készült a Napisten ragyogásával 2003-ban, július és augusztus havában. Az anyaországtól elszakítottak hozsannája'. A kép alsó síkjában jelképes sírhantok. Az emberek rengeteget szenvedtek, a művész három nagybátyjának, akik a harctéren estek el, nincs sírhantjuk. Itt, a Rózsa-lakban állított emléket nekik és a többi áldozatnak.
,,Itt festek májustól októberig - vallotta a művész. - A szabadtéri festés híve voltam mindig. A plain airé. Levegő van itt, nyugalom csönd, szépen lehet dolgozni...' - mondta.
Művek a nyilvánosság előtt. Mintegy 180-200 festmény, 600 rajz. Kecskemét csaknem száz munkáját őrzi féltő gonddal. Az alföldi városban gyakran megfordult, akárcsak a topolyai művésztelepen, amelynek munkájában minden esztendőben részt vehetett. S ehhez az őszinte vallomás: sohasem alkotott azért, hogy a munkáit eladja. A vére hajtotta, űzte, ösztökélte arra, hogy kezébe vegye az ecsetet életének minden szakaszában. Úgy érzi, hogy kötelessége csinálni, alkotni valamit a saját és rajongói örömére. Sohasem unatkozott. A szakmát nagyon becsüli. Örök időre megjegyezte azt, amit szülőfaluja, Pacsér templomi orgonáján olvasott: ,,A virtuóz fölé emelem azt, aki a hangszerének mestere..."
Pacsér... ebben a Bácskossuthfalvától nem messze meghúzódó falucskában született a művész 1926. október 17-én. Az elemi iskola öt osztályát itt végezte, majd a polgári három osztályát - szerb nyelven - Szabadkán. Évekig szabadkai gimnazista volt. 1944-ben bevonult. Leszerelése után tanult tovább, 1947-ben érettségizett. 1949-ben az újvidéki Pedagógiai Főiskola Képzőművészeti szakán diplomázott, 1953-ig a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképzőben tanított, általános iskolákban is megfordult, de midig visszahívták a Tanítóképzőbe. Alkotásait először 1950-ben láthattuk, szabadkai kollégáival közösen állított ki. Első műterme a szabadkai Munkabörze volt, annak egyik helyiségében 1953 és 1959 között. Kiállított Palicson is, a Magyar Ünnepi Játékok keretében, s már 1955-ben részt vehetett a téli és nyári Topolyai Művésztelep munkájában és tárlatain. Az országban 19, külföldön 12 művésztelepen alkothatott. 1953-ban Bécsben, 1957-ben Párizsban járt tanulmányúton. Ennyit a kezdetről. 1982-ben kérte a nyugdíjaztatását. Ezelőtt megbízták a Képzőművészeti Találkozó igazgatói teendőinek ellátásával, létrehozta a Kerámiai Triannále intézményét, elnöke lett a Vajdasági Képzőművészetek Egyesületei Szövetségének stb., stb. Sokat dolgozott, mindig dolgozott, mint az az alkotó, akinek rengeteg üzenete van erről a világról, fotói hűen tükrözik művészi pályafutásának legfontosabb állomásait...
B. Szabó György méltatásából: ,,Szilágyi Gáborban a rajz szabadította fel az alkotóművészt. Itt ismert önmagára, és fellelte a korszerű művészi viszonyulás egyéni és sajátos formáit, s a rajz nőttette benne azokat az emberi és művészi tulajdonságokat, amelyek állandó megnyilatkozásra késztetik és kényszerítik: a fegyelmezett rajzoló ma és holnap bátran és eredményesen kísérletezhet új anyagokkal is'. Ács József aláhúzta írásában, hogy a művész az organikus formákat expresszív és automatikus kézírással oldja meg. Dinamikus élménykitöréseit ellenőrzi, és pátoszba szorítja be. Tájképein ünnepélyes csend és monumentalitás van. Bela Duranci szerint Szilágyi Gábor a realista látásmódot szerényen leegyszerűsítette harmonikusan elrendezett mértani formákra. Sikeresen affirmálja tájképeit és azok szimbólumait mint a vajdasági síkság sajátságos vízióját, és beindít egy sajátságos, a homokdűnék hullámzására emlékeztető ritmust...
Műfaji sokszínűség jellemzi: színkonstrukciókat látunk művein és álomvalóságokat. Festményei, rajzai egy transzcendens utazás és az álom emlékképei, bizalommal teli képek. A kor szellem rátalált a művészre. Vagy inkább a művész talált rá a művészetre. Igen, megtalálta és nem engedte el, mert nincs semmi a világon, ami a művészetet helyettesítheti...