home 2024. március 19., József napja
Online előfizetés
„Szigorból könnyebb engedni, mint engedékenységből szigorítani”
Szerda Zsófia
2022.10.05.
LXXVII. évf. 40. szám
„Szigorból könnyebb engedni, mint engedékenységből szigorítani”

Muffin- és körteteaillat, a tévében Barbapapa kalandozik, egy Pöttöm Panna éppen egy világító földgömböt tesz elénk az asztalra, a másik gyerkőc fociedzésen. Ebben a miliőben fogad a pedagógus-házaspár, Radaković Huszta Orsolya és Radaković Vladislav. És ki mással is beszélgetnék a tanárok világnapján, mint két fiatal pedagógussal. Orsi magyart tanít a Đuro Salaj Általános Iskolában, Vladislav pedig szakácsokat és pincéreket okít a szakmára a közgazdasági középiskolában Szabadkán.

R. H. O.: — Anyagi megfontolásból kezdtem el az újvidéki Magyar Tanszéket, mert én voltam az utolsó generáció, mely még nem kerülhetett be automatikusan állami költségvetésre magyarországi egyetemekre. Az ELTE gyógypedagógia szakára felvételiztem, fel is vettek, a Magyar Tanszék volt a második opcióm, és végül Újvidékre kerültem, mert információ hiányában nem tudtam, sikerülne-e megpályáznom egy ösztöndíjat. Amikor lediplomáztam, a Pannon TV-ben kezdtem dolgozni, de jött egy mélyrepüléses időszak, nem nagyon voltak fizetések, a Sonja Marinković Általános Iskolába és a Đuro Salajba pedig éppen tanárt kerestek, így elmentem, és 50-50 százalékon kezdtem tanítani. Ekkor már házas voltam, gyermeket terveztünk, kilátástalan lett volna akkor a Pannonban maradni. Ezek tűntek logikus és jó döntéseknek, és nem bántam meg. Viszont nem szakadt meg a viszonyom a Pannon RTV-vel. Szerkesztem a Kalamáris című műsort, melyben gyerekek szavalatai hangoznak el. Megpróbáltam összekapcsolni a médiához való ragaszkodásomat a tanári pályával. Eddig jól működik.


* Azon nem is gondolkoztál, hogy esetleg később mégis beiratkozz gyógypedagógiára?

R. H. O.: — Dehogynem. Sokszor neki is futottam, de nem szerettem volna nulláról indulni, így mesterszakot kerestem, de sehol nem fogadták el a bölcsészdiplomám, ezért azt mondtam: lehet, akkor ez valóban nem az én utam. Félretettem, most pedig időm és pénzem sincs rá. Viszont azt látom, hogy manapság a szülők nagyon le vannak terhelve, nincs idejük a gyerekekkel foglalkozni, illetve ott vannak az értelmileg sérültebb gyerekek. Sok szülő szívesen fizetne azért, hogy a megfelelő pedagógus foglalkozzon, tanuljon a gyermekével iskolán kívül is. Most inkább egy ilyen diploma megszerzése a vágyam. És bár már van gyakorlatom, másként kezelnek, ha erről papírod is van.  

* És belőled hogyan lett tanár?

R. V.: — Gimnazista koromban érdekelt a földrajz, de nem szerettem volna földrajztanár lenni. Idegenforgalomra terveztem beiratkozni, de nem lett elég pontom, így a gasztronómiai menedzsment szakra jutottam be a Földrajz Tanszéken. Ez akkor egy teljesen új szak volt, mi voltunk az első évfolyam. Jó kis társaság jött össze, a szak is megtetszett, ezért maradtam, s így kerültem a vendéglátói világba, mely nem volt számomra idegen, hiszen nagyapám pincér volt, de nem akartam szakács lenni, nem volt ilyen álmom gyerekkoromban, viszont nagyon megszerettem. A nyári gyakorlataimat Palicson a Kisvendéglőben töltöttem, abszolvensként itt is helyezkedtem el, aztán lediplomáztam, s ekkor nyílt egy pályázat a közgazdasági középiskolában. Akkoriban a tanári fizetés kétszerese volt az étterminek, ezért jelentkeztem. A tanítás mellett a mai napig foglalkozom a szakmával, beugrós vagyok egy étteremben, Orsival ételkiszállítással is foglalkozunk, kisebb cateringekkel, emellett egy borászatba is bedolgozom Palicson. Igyekszem tanárként és szakácsként is fejlődni.

* Többen jelentkeznek erre a szakra most, hogy ennyire népszerűek a főzőműsorok, és a séfek szinte már celebnek számítanak?

R. V.: — Ez egy nagyon jó marketing nekünk, így a szakácscsoportok feltöltöttségére nem lehet panasz, csak a pincérekkel van egy pici gond. Ráférne egy kis hype, hiszen ez is attraktív szakma, nem csak arról szól, hogy kiviszem az ételt, megvan a maga szépsége. Tanulnak illemtant, a szakma pszichológiáját, tehát összetett képzést kapnak nálunk, viszont nehéz őket motiválni, ami elég nagy gond. Arra kell megtanítanunk ma a fiatalokat, hogy semmi nincs ingyen, mindenért meg kell dolgozni, sőt, néha nagyon keményen kell dolgozni, hogy olyan fizetést kapjanak, amilyet ők elvárnak. De egyébként sokszor azt látom, hogy ezt a generációt nehéz pénzzel motiválni, ami lehet, hogy nem is olyan rossz.

* Akkor azt mondjátok, van különbség a generációk között?

R. V.: — Ugyanazok a kötelezettségek most is, mint régen. Az egymás közti kommunikációjuk más. Unásig emlegetjük, hogy a Facebook, TikTok, Instagram stb. mit hozott magával, de ez valóban így van. Ezek az ingerek, amelyek bombázzák őket, megváltoztatták a kommunikációjukat. A kifejezések, melyeket használnak, nem tűrnek nyomdafestéket. Emellett gyengül a koncentrációjuk, ezért sokat kell dolgozni, hogy fenntartsuk a figyelmüket.

R. H. O.: — Egy általános iskolában azért ez még máshogy van. Én fölsősöket tanítok, és talán a nyolcadikosok egy picit kezelhetetlenebbek, mert már nagynak hiszik magukat. Amit változásként észrevettem, az a gyerekek kezelhetetlensége, főleg nagyobb osztályokban. A kisebb osztályokra nem tudok panaszkodni, s a Đuro Salajban ilyenek vannak, ott könnyebben lehet rendet, fegyelmet tartani. Ez egy nagyon családias hangulatú iskola, mindig mindenki számíthat a másikra. De például dolgoztam a Széchenyiben is, ahol 25 feletti létszámú osztályokkal is találkoztam, ott már más a helyzet. Én nem vagyok szigorú tanár, de az ötödikesekkel nagyon szigorú vagyok. Azt hiszem, ezt fontos az elején megalapozni. A szigorból könnyebb engedni, mint az engedékenységből szigorítani. Lehetünk jóban, de azért legyen világos, hol a tanár és hol a diák helye.

R. V.: Én ugyanezt vallom, az elején szigorúbb vagyok, később talán egy picit puhítok.

* Itthon szoktatok beszélni munkahelyi témákról, diákokról?

R. H. O.: — Tanácsot annyira nem kérünk egymástól, de például vannak diákjaim, akik később pincérnek, szakácsnak tanulnak, felőlük szoktam érdeklődni. Szeretem követni a diákjaim sorsát.

* Volt a fejetekben egy kép, amikor elkezdtetek tanítani, hogy milyen tanárok szeretnétek lenni?

R. V.: — Nem igazán. Azt hiszem, nem vagyok túl szigorú, könnyen ki lehet velem egyezni, viszont cserébe én is elvárok ezt-azt. Vannak diákjaim, akiknek a szülei földműveléssel foglalkoznak, és ha nekik otthon kell maradniuk segíteni, nyilván elengedem őket, mert nem lógnak, hanem dolgoznak. Én a kreatív gondolkodásra próbálom őket rávezetni. Hogy gondolkodjanak el egy tálaláson vagy ételkészítésen, vigyenek valami újat bele. Ha nem is lesz mindenkiből szakács, azt sugallom nekik, hogy maradjanak a gasztronómia közelében. Legyenek táplálkozás-szakértők, termeljenek gyümölcsöt, zöldséget, készítsenek bort, tenyésszenek csirkét. Keressék meg a piaci rést. Sokan motivációt veszítenek, mert rájönnek, hogy nem minden olyan, mint a tévében. Egyébként én kevés főzőműsort nézek, Anthony Bourdain volt a nagy kedvencem, itt sorakoznak a könyvei a polcon, s az angol Sütimestert szoktam még nézni.

* Volt nagyon meghatározó tanár az életetekben?

R. H. O.: — Volt egy nagyon jó, hatalmas tudású magyartanárom az Egészségügyi Középiskolában. Bejött a terembe, felírta a címet, és csak mesélt, mesélt, de beleszőtte a történelmet, művészettörténetet, földrajzot, világirodalmat, mindent. Átfogó képet kaptunk. Egyszer én is szeretnék ekkora tudással bírni.

R. V.: — Én is azonnal tudom a választ: Nagy Tibor történelemtanár, aki az elemiben tanított. Ellentmondásos volt, sokan nem szerették, mások pedig imádták. A történelem mindig is érdekelt, a mai napig olvasok róla, de ő úgy tudott előadni, hogy szinte odaképzeltük magunkat a lövészárokba, láttuk a tankokat, vagy éppen kardot rántottunk. Beleborzongtunk az előadásaiba. Szigorú volt, én is többször kaptam „motiváció jellegű” egyest tőle, melyet meg is érdemeltem. A hatás, melyet a tanár úr gyakorolt rám, leírhatatlan.

* Mit szerettek legjobban a tanári hivatásban?

R. V.: — A fizetést és a nyári szünetet. (Nevet.) Jó, ez félig vicc volt. Engem a visszajelzések visznek előre, melyek a szülőktől és a diákoktól érkeznek. Egy-egy mondat, mely arról szól, mennyit segítettem nekik, vagy nem hagytam őket elkallódni.

R. H. O.: — Szeretem, hogy nincs két egyforma napom, és nem monoton a szakma. Minden évben új osztály érkezik, másként adok elő, máshogy fogadják be, szeretem a színházlátogatásokat, melyeket a diákok mindig nagyon várnak. Szóval izgalmas a mi szakmánk, nem lehet megunni. 

Fényképezte: Szerda Zsófi

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..