Az évfordulók az emlékezés mérföldkövei - írta Németh László. A mérföldkő pedig két irányba is mutat: a megtett út felmérése mellett jó alkalom arra is, hogy számba vegyük, mi vár ránk az előttünk álló útszakaszokon.
Az Újvidéki Rádió népzenei vetélkedője, a Szólj, síp, szólj! jubileumi gálaműsora nagyszerű alkalom volt arra, hogy gyorsleltárt készítésünk a mögöttünk álló két évtized útkereséseiről, útra találásairól - hozadékáról. És ebben a hozadékban számomra nem az a legfontosabb, hogy a vetélkedő díjazottjai közül hány választotta élethivatásául a zenét, hány lett közülük a népművészet mestere, hanem az, hogy a több ezer (díjazott és díjat nem nyert) részvevő közül hányan maradtak meg a népzene vonzókörében - akár úgy, mint az újabb nemzedékek felkészítői, akár úgy, mint lelkes amatőrök, a népzenei mozgalom nélkülözhetetlen (mert pótolhatatlan) névtelenjei.
A gálaműsorban egyikre is, másikra is, harmadikra is találtunk példát: hallottunk hivatásos művészeket-művésznövendékeket, megtapsoltuk azokat a korábbi győzteseket, akiknek a hírnevét ma tanítványaik díjai öregbítik, de szívemhez azok kerültek legközelebb, akiknek a zene ,,prózai' foglalkozásuk hétköznapjait varázsolja önmaga és mások számára ünneppé.
És ha örömem nem teljes, annak egy - sajnos, mind gyakrabban ismétlődő - hiányérzet az oka, amit csak kérdésként tudok megfogalmazni, mert a választ nem tudom: miért mellőzik profik és amatőrök a mi szűkebb pátriánk zenei hagyatékát, a délvidéki magyar népzenét? A háromórás műsorban hallottunk Handel-áriát, sziporkázó technikai bravúrokat, török és zsidó népzenét, a magyar népdalkincsből pedig a számtalan székelyföldi, gyimesi, moldvai, bukovinai, mezőségi, valamint 2-3 felvidéki és dunántúli dalcsokor mellett 4 (négy!) délvidékit.
Tudatosan mellőzöm a neveket, mert nem egyénekről, hanem jelenségről van szó: ha népzenénk négy dialógusból tevődik össze, az volna a természetes, hogy egy ilyen spontán, ,,hozott anyag'-ból építkező műsorban nagyjából arányosan jelenjen meg mind a négy. Ha ez az arány megbomlik - kiváltképp, ha ilyen mértékben bomlik meg -, ez az egész mozgalomra rossz fényt vet, mert azt bizonyítja, hogy nem tudunk vagy nem akarunk a kodályi zenepedagógiai felfogásnak megfelelően önnön zenei anyanyelvünk felől közelíteni más tájak, majd más nemzetek zenéjének megismerése felé.
És most senki se kérje rajtam számon, hogy miért tartom bűnnek, ha valaki mezőségit, gyimesit stb. játszik, énekel, mert ez, így megfogalmazva a probléma kifordítása: én nem valaminek a meglétét, hanem valaminek a hiányát kifogásolom. Nem az a baj, hogy ha egy délvidéki zenész kalotaszegi népzenét játszik, egy énekes moldvai népdalt énekel, hanem az, ha nem ismeri, nem játssza, nem énekli a mienket.
Pár évvel, évtizeddel ezelőtt még lehetett arra hivatkozni, hogy nincs honnan választani. Az utóbbi tíz évben viszont e téren lényegesen megváltozott a helyzet: írott és hangzó anyagból válogathat hivatásos és amatőr, felkészítő és versenyző. Csak mi ne tudnánk, amit Kiss Lajos Délvidéki daloskönyvében több mint 60 éve megfogalmazott: a Délvidék népzenéje semmiben sem áll a többi magyar vidéké mögött. Sőt mivel azokkal a Dunántúltól Erdélyig szerves kapcsolatban áll: amint a Duna és a Tisza egybegyűjti hazánk összes folyóvizeit, ugyanúgy szinte gyűjtőmedencéje a Délvidék népzenéje népzenénk összes zenei dialektusainak.
A kételkedők ne nekem: Kiss Lajosnak higgyenek! A szervezők pedig a további útszakaszok kijelölésekor gondoljanak arra is, hogy ha mi nem éltetjük tovább őseink örökségét, akkor nem lesz mit továbbadnunk az utánunk jövő nemzedékeknek.