Nem lévén még mindig egy olyan tudományos intézménye a vajdasági magyarságnak, mint volt egykor a Hungarológiai Intézet, mely a tervszerű humán és társadalomtudományok kutatását egybefogná, lett légyen szó néprajzról, helytörténetről, művelődéstörténetről, irodalomról, nyelvészetről, szociológiai, demográfiai vizsgálatokról, nép- és közművelődési kérdésekről stb. még mindig meg kell elégednünk az esetlegesség létrehozta szakmunkákkal, örülnünk a szerény adatgyűjtő munkákat felvállalóknak, egy-egy tudományos búvárkodás eredményeit közzétevő kiadványnak. Mivel a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar tudományos tevékenység tekintetében is akkreditált intézmény lett az elmúlt időszakban, mi sem lenne természetesebb, mint hogy működését a tudományos kutatások beindítására és felvállalására is kiterjessze, különös tekintettel azokra a területekre, amelyek nemzeti közösségünk önazonosság-tudatát erősítendő, hozzájárulnak megmaradásunkhoz. Az agyonglobalizált világban igen fontos a teljes értékű önismeret, azaz annak a kérdésnek az egyértelmű megválaszolása, hogy ki is vagyok én tulajdonképpen, minthogy a kettős identitás meg a migrációs folyamatok előidézte transznemzeti identitás immár nemcsak európai, hanem világviszonylatban is tetten érhető társadalmi jelenség, tudományos vizsgálata pedig már folyamatban van.
Csak üdvözölni lehet azt a közösséget, mely önerejére támaszkodva önismeretét elmélyítendő igyekszik múltját feltárni, de jelenét is kideríteni és megérteni. A Szenttamási Népkönyvtár De historia urbis nostrae II. címmel újabb helytörténeti tanulmányokat jelentetett meg Horváth Futó Hargita szerkesztésében.
Szenttamásnak van mit felmutatnia, s itt most nemcsak Gion Nándorra meg Végel Lászlóra szeretnék utalni, hanem magára a közegre is, amely a művelődés számos megnyilvánulási formájának tudott és tud otthont adni. A köréből kikerült, jelentős életpályát magukénak mondható egyének éppúgy öregbítik a kisváros hírnevét, mint azok a otthon munkálkodók, akik a hagyományőrzés nemes feladatát vállalták/vállalják magukra.
Ha a jelen kötet fejezetcímeit vesszük figyelembe, egy igen szerteágazó kulturális kínálat térképe rajzolódik ki előttünk, amelynek elemei köthetők a nyelvhasználathoz, az ünnepkörökhöz és szokásvilághoz, az amatőr- és iskolai színjátszáshoz, a zenei élet sokszínűségéhez, de a közlekedési viszonyok kialakításához is, nevezetesen az úthálózat kiépítéséhez, valamint a Ferenc-csatorna megtervezőjének, Kiss Józsefnek a működéséhez.
A karácsonyi ünnepkör dramatikus játékairól meg a pünkösdölésről szóló fejezeteknek értéket nemcsak a közzétett szövegek adnak, hanem az előadott dalok kottájának a megjelentetése is, hiszen így ma, s főleg majd a jövőben, bármikor előadhatják őket a kottaismerők.
A már említett két szenttamási születésű írón kívül ezúttal a kevésbé köztudatban levőknek a portréját is tartalmazza a kötet: a geofizikus dr. Szlimák Sándorét, az ezermester Hatalák Sándorét s a még nem egészen harmincéves hegedűművészét, Dosztán Dénesét, aki máris figyelemre méltó karriert tudhat a magáénak.
A könyv szerb és angol nyelvű összefoglalókat is tartalmaz, ami nagyon fontos abból a szempontból, hogy tanúsítsa, nem botcsinálta helytörténeti munkáról van szó.
Figyelmet érdemlő képanyaggal is rendelkezik a De historia urbis, ami a sokszor ma már ismeretlen vagy már elfeledett dolgokat hozza emlékezetbe. Számomra nagyon érdekesek voltak a közzétett felvételek: pl. a gyermekek számára egykor készített úszógumikról, a sárpuskákról, a disznóöléskor húgyhólyagból csinált labdáról, a pilickéről és ütőjéről, a rongylabdáról, a palatábláról és fa tolltartóról, meg Hatalák Sándor kisfejes citerájáról stb. Igen hangulatosak a 20. század első harmadából való fényképek is, melyek egy-egy családhoz, rendezvényhez kötődnek.