Szégyenünk bevallása
VAJDA Gábor
2004.11.24.
LIX. évf. 47. szám

(Ács Károly Megszólítások - Versek, 1999-2003 -,Logos, Tóthfalu, 2004.) Ács Károly már több mint egy évtizede elbúcsúzott a versírástól, mondván, hogy mindent kiírt magából, s különben sincs már szükség az ő öregkori panaszaira, játékaira. De a versíró ösztöne erősebb volt az elhatározásánál, úgyhog...

(Ács Károly Megszólítások - Versek, 1999-2003 -,Logos, Tóthfalu, 2004.)
Ács Károly már több mint egy évtizede elbúcsúzott a versírástól, mondván, hogy mindent kiírt magából, s különben sincs már szükség az ő öregkori panaszaira, játékaira. De a versíró ösztöne erősebb volt az elhatározásánál, úgyhogy azóta nem egy verseskötetet jelentetett meg. Ezeknek az újabb verseknek, amelyek közé a Megszólítások c. kötet anyaga is tartozik, sajátos erkölcsi ,,visszaalakulás” a jellemzőjük. Az elmúlt több mint tíz évben, a vajdasági magyarság sorsának rosszabbra, a magyarországinak legalább látszólag jobbra fordulásakor költőnk enged a lelkiismereti kényszerének, s a szabadabb megszólalás lehetőségének. Ez a fiatalkorában is csak érintett, aztán évtizedeken át kényszerből elhallgatott nemzeti kötődés bevallását jelenti számára.
Az időskori Ács-versekben sincsenek azonban egyoldalú vádaskodások, védekező öntömjénezések. Viszont működik bennük az elszánt önvizsgálat, mert a sugallatuk szerint valamiképpen felelősnek érzi magát a vajdasági magyarság tehetetlenségéért, illetve azoknak a körülményeknek az elfogadásáért, amelyek kisebbségünket olyanná formálták, amilyen. De vajon a maga poéta nyelvén nem mondta-e el az írástudói véleményét Ács Károly a szocializmus manipulálóiról és manipuláltjairól, ellensúlyozván azt a néhány rendszert és vezetőt dicsőítő verset, amelyet a vajdasági magyarság legkevésbé rossz körülményei között meg kellett írnia ahhoz, hogy nemzetiségi értelmiségiként végezhesse a rászabott és vállalt munkát, amely akkor az egész magyar kultúrában a legcélszerűbbnek látszott?
Az önkritika erkölcsi alapjai a kötet bevezetőjeként egészen nyíltan is megfogalmazódnak. Azzal a szöveggel találkozhatunk a versek élén, amely a tótfalusi értelmiségi találkozón hangzott el tíz évvel ezelőtt. Emiatt annak idején botrányos volt költőnk szereplése. Nem egy újvidéki meggyűlölte, míg a Tisza mentiek és a szabadkaiak közül sokan a szívükbe zárták. A megoszlás természetes volt, hiszen Ács az önkritikája által közvetve mindazt fölülbírálni merészelte, amit az addig elmúlt fél évszázad alatt az Újvidéken megtelepedett magyar értelmiség cselekedett. Ezzel tabutémát szentségtelenített meg, amire az lett a maga nemében fantasztikus válasz, hogy neki mint a ,,fő bűnösök” egyikének állítólag nincs joga bírálni a csúcsértelmiségünk korábbi magatartását. Ebben a vádban az volt elképesztő, hogy nem akarta tudomásul venni: Ács Károly ebben a rövid vallomásában, bár a hajdani vajdasági hatalomközvetítők fölső rétegével azonosul, kizárólag a saját vétségéről beszél. S ezzel azóta is legfeljebb csak megközelített kivételes példát mutat a délvidéki értelmiségünk történetében. Nálunk ui. az, aki az iskoláztatásának és a politikai helyezkedésének köszönhetően tekintélyes íróként vagy publicistaként szerzett magának hírnevet, ezzel a pozícióját és a felsőbbrendűségi tudatának látszatát, az egyedüli jó úton járásának a mítoszát is megalapozhatta. Az ilyen nemritkán úgy viszolyog az Ács-féle föltárulkozástól, mint ördög a tömjénfüsttől.
Pedig költőnk annak dacára, hogy - most még kifejezettebben, mint az előző évtizedekben - a szülővárosa vonzásának adja át magát, annak a közegnek, ahol immár csak barátai vannak, versei tanúsága szerint az újvidékieknek sem fordított hátat. Itthon lenni testben és lélekben az ő számára az őt értő, vele egyetértő emberekkel való szellemi közösséget jelenti, s a hitet, hogy vannak itt még olyanok, s talán egyre inkább lesznek is, akik nem másokkal, hanem a saját önzésükkel leszámolva igazi hasznára lesznek a magyaroknak - és a nem magyaroknak is.
A költőnkkel szembeni gőgös fenntartásnak tehát azért sincs erkölcsi alapja, mert Ács mentalitásából föltűnően hiányzik a másokra mutogatás. Mi több, a normális eszmecsere, a megegyezés fontosságára intett. Ő ui. egyéni és lelkiismereti kérdés megoldásaként, nem pedig gyalázkodó közvita problémaszaporításaként képzelte el magyarságunk megtisztulását, hivatására ocsúdását. Sajnos, az elmúlt tíz év alatt éppen az ellenkezője történt annak, amit költőnk egyetlen célravezető kiútként látott meg és hitelesített is a saját példája által.
Ezzel mintha súlyos terhektől szabadult volna meg. Verseit ma is a játékosság derűje ragyogja be, pedig érzése szerint a végelszámolásnál tart. Ezért a szelleme, szempontja eleve egyetemes. Minthogy azonban a barátaitól és a nemzetétől távol került, s nem adatott meg számára a közvetlenebb közösségi cselekvés lehetősége, a keserűség érzése (amely alkatának megfelelően mindig is az élményvilágához tartozott), számos versét átjárja. Humorérzéke azonban lehetetlenné teszi az egysíkúvá válását. Ő, a többnyire kételkedő, bizalmatlan, az elmélyült magányában mindinkább emberkereső, embert találó lett. A feleséggel való együttlét, a távolban létező barátok az ,,élni érdemes” bizonyságát jelentik számára akkor is, ha a költő, és külön a vajdasági magyar költő sorsának megélése folyamatosan terhelő, s csupán a lélek önerejének köszönhetően fölemelő.
Hogy költőnknek milyen nagy szüksége van szellemi szövetségesre, azt a kötete végére illesztett, néhány évvel ezelőtt Csoóri Sándorhoz intézett elküldetlen levele bizonyítja. Ácsnál aligha tudja valaki jobban, mi az anyanyelv jövője egy idegen nyelvi közösségben, sziszifuszi teljesítményként mégis megtenné a Nyugat magyarjai számára azt, ami még megtehető. Az utolsó percig, illúziók nélkül szolgálni azt, aminek szolgálata annak idején csak szűk keretek között volt lehetséges.
Míg mások, nála fiatalabbak, egészségesebbek, nagyobb lehetőségűek, gyorsan elfeledik azt a vidéket, embereket, amelyet, ill. akiket elhagytak, addig Ács a mi ,,külön-vajdasági” gondjainkban is osztozni kíván. Ha mi itt olykor már-már belegépiesedünk a nemzetünk és kultúránk gyászolójának szerepébe, akkor ő megtalálja annak a módját, hogy egyik-másik küzdőtársunkkal azonosulva a derű világosabb színeit lopja be a verseibe, és általuk az életünkbe. Az ő közösségélménye s ennek megfelelően változatlan verskultúrája sok fiatal költő számára lehetne ösztönző példa.
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Művelődési Körkép rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..