home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Száztíz
(—)
2014.11.05.
LXIX. évf. 45. szám
Száztíz

Börcsök Erzsébet (Torontálszécsény, 1904. november 9. — Újvidék, 1971. május 9.) a bánsági couleur locale írója, a vajdasági magyar irodalom első jelentős írónője. Társadalmi témájú regényei, elbeszélései az emberi együttélés, a nemzetiségi lét, a történelmi örökség kérdéseit vetik fel.

A Versecen élő és tanító írónő novelláira Szenteleky Kornél figyelt fel. Szövegeit a harmincas évektől a Kalangya című folyóiratban, majd a Hídban, a Naplóban és a Reggeli Újságban publikálta. Börcsök az első vajdasági magyar regény, A végtelen fal, valamint az Eszter és a Sári című regények, illetve a Vándor a Nisavánál és az Emberek a Karas mellől című novelláskötetek szerzője.

Börcsök Erzsébet száztíz éve született. Az évfordulóra egy novellájával emlékezünk.

Börcsök Erzsébet

Az örök gyermek

Sokáig álltam az ablaknál, a félrehúzott függöny mellett. Mögöttem a betegszoba. Világossága kivetődik a szomszédház falára.

Harmadik éjszkája, hogy reggelig égett a lámpa. Fénye, mint egy szomorú csillag silbakolt az éjszakában, a nagybeteg ágya mellett. Ezt a szomorú fényt néztem a falon, ahogy ott terjeszkedett, növekedett, fogyott és állhatatosan, lélekbe-égetően mesélte, hogy reggelre, mire kialszik, nem él már többé az, akinek világít.

      A szél suhogása is másképpen hallatszott és borzongatóan hatott a reccsenő ágak beszéde. Szinte látni véltem a halál angyalát suhanni az éjben, hosszú, uszályos, sötét ruhában, mint egy feltartóztathatatlan szomorú, szép szellemet. Megáll az ablak alatt és finom, reszkető ujjakkal bekopogtat:

— Itt vagyok.

Vagy madárszárny suhogása hozza hírül. Égőszemű, vén kuvik száll a párkányra, bebámul a világos ablakon és rekedten, elrémítően kuvikol.

A betegvirrasztók nesztelen léptekkel jártak-keltek a lakásban. Néha megütötte fülemet egy-egy mondatfoszlány:

— …apátiában van… szép halál… nincs mit várni… öreg ember.

Megráztak a szavak és az a titokzatosság, mely az ilyen eseményeket körülfogja.

Az anyám megérintette a vállam.

— Miért nem fekszel le?

Igaz, miért is nem fekszem le? Segíteni úgysem tudok, csak a megrettent arcokat szaporítom a magaméval. De nem mozdultam. Ki tud most aludni, alvásra gondolni, mikor titkok és fájdalmak nehezednek a házra és súlyos árnyékuk körülöttünk lebeg? Nem sírtam. Talán fájdalomnak sem nevezhető az, amit éreztem, inkább a megdöbbenés tartott fogva és a mérhetetlen csodálkozás.

Nem ilyennek képzeltem ezt a percet. Talán borzalmasabbnak, iszonytatóbbnak, csak nem így, hogy a nyomasztó csöndben a halódó erős lélegzetvétele az egyetlen hang, mely vasmarokkal fogja össze a szíveket.

Talán másként volna, ha itt volnának körülötte az anyja, hitvese, vagy gyermeke, de mindig ilyennek ismertem, komolynak, magának valónak, aki egyedül, szeretet nélkül, számkivetetten élt. Megdöbbentett egyedülvalósága és kíváncsivá tett. Vajon hogy búcsúzik attól az élettől, melyben hozzá soha senki nem szólt szeretettel, és amíg élt, minden melegséget száműzött magától?

Valami húzott az ajtó felé. Elindultam akaratlanul és besurrantam a betegszobába.

Puszta és rideg volt a szoba, mint mindig, a bútorok is ugyanúgy álltak, mint máskor és csodálkoztam, hogy semmi látható jelét nem láttam az „árnyéknak”, amely felettünk lebegett.

Nagybátyám kinyúlva feküdt az ágyán, egyik karját fejéhez fektette, mintha csak elmélyülten gondolkozna. Mosolyogni szerettem volna a beszédeken. Botorság, amit az emberek mondanak, és hazugok az orvosok. Nem igaz, nem hal meg. Hisz itt fekszik előttem, él, lélegzik, keze meleg és mily értelmes az ajtónyílás felé fordult tekintete. Nem igaz, hogy hamarosan hiába beszélünk hozzá, nem felelhet többé.

Valami ellenállhatatlanul arra késztetett, hogy leüljek mellé és figyeljem. Újra- és újra átkutattam arcát, de semmi jelét nem láttam az elkövetkezőknek. Sűrű szemöldöke között ugyanúgy futott össze a ránc, mint máskor, komor kifejezést rajzolva arcára, a hangja is a régi érdességgel reccsent, ha nagyritkán vizet kért. Olykor halkan nyöszörgött.

Megkérdeztük:

— Bácsi, hol fáj?

Tompán felelte:

— Mindenütt.

Elfogódottan néztük a szavakkal, érzésekkel fukar öregembert, homályos, állandóan egy pontra meredt szemeit. Később fájdalmai erősödhettek, mert nyugtalanná vált. Riadtan nézett ránk. Mintha azon csodálkozott volna, hogy itt vagyunk és nem értette, hogy mit akarunk este nála.

Az anyám föléje hajolt.

— Akar valamit?

Értetlenül nézett vissza, azután megrázta a fejét.

— Nem, semmit.

Az apám vigasztalta, arra sem válaszolt. Orvosságot nyújtottunk, igazítani akartunk az ágyán, elhárította.

— Ne bántsatok!

Karja, lába csuklóban alig hajlott, s hűlni kezdett. Hiába rakosgattuk köré a melegítő cserepeket, fázott. Szüntelenül húzgálta magára a takaróját, takargatta a vállát, de elérzéketlenedő kezeinek ez sehogy sem sikerült. Egyik résztvevő kéz válla mögé dugdosta a takarószéleket. Látszott rajta, hogy ez jólesett neki, behunyta szemét, oldalt fordult. Úgy tűnt, mintha kicsit, nagyon kicsit megenyhült, megszépült volna ráncos arca a melegedéstől, hogy megpihent.

Ez a pihenése azonban nem tartott sokáig. Egy erősebb roham feldobta fektéből, és aztán hosszan, panaszosan jajgatott.

Most is komor volt az arca és ugyanolyan mogorván barázdás, csak a szemei lettek mások, azok a felnyílt, kitárult kapuk. Most láttam, hogy álarcot viselt eddig, amit az elfásult évek aggattak rá. A feltárult öreg szemekben csodálatos fények, melegség, könyörgés reszketett. Mintha esengtek volna.

— Mondjátok, mi lesz velem?

Szívfacsaró látvány volt az az ijedtszemű vén gyermek, aki segélyt kérőn nyújtotta kezét és segítséget várt. Végignézett a tehetetlen körülállókon, azután visszahullott a párnára.

Nem nyújtotta többé a kezét. Tekintete elfátyolosodott a tusában. Mosolygott, soha nem hallott lágy hangon szólt és gyerekesen nyöszörögte:

— Édesanyám — orvosságot.

S a gyér ősz hajon, a barázdába csúfult arcon is túl, megláttam azt, amit soha nem hittem volna: hogy nincs öregség, nincs megvénhedt szív, lélekben örökkön örökké gyermekek maradunk.

Azóta nem hiszek a zsarnokokban, kegyetlenekben, még a rablógyilkos lelkekben sem hiszek, csak az emberben, a gyámoltalan, szeretetre vágyakozó örök nagy gyermekben, aki útvesztőkön tévelyeghet, örvényeken innen, örvényeken túl messze eltévedhet, de egyszer vissza kell jutnia önmagához. Lehet hatalmas és lehet egészen pici, nagyon szerencsétlen, vagy a sors százszoros kegyeltje, egyszer el kell érnie ahhoz a perchez, melyben lehullik az álarc, melyben a legkonokabb fej is szenvedve bukik előre és oltalomért sír:

— Édesanyám — orvosságot.

(Hétről-Hétre, Szubotica, 1934. május 12.)


Börcsök Erzsébet további két novelláját olvassa el Szabadpolc c. rovatunkban:

Tragédia a baromfiudvarban

Az ököl

 




 

 

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..