Superman egy eszmény. Morális iránytű. Azt képviseli, amivé egy kicsit mindannyian szerettünk volna válni életünk egy-egy pontján. Nem tudunk azonosulni vele, mint, mondjuk, Peter Parkerrel (Pókemberrel), aki egy közülünk — például mert törődik May nénivel, vagy próbálja összeszedni a pénzt a lakbérre. Superman az a hős, aki nemzedékeket inspirált, néha a propaganda eszközeként használták, vagy éppen az amerikai ideálokat népszerűsítette. Utat mutat a sötétségben, de leginkább Metropolis városában.
James Gunn, A galaxis őrzői rendezője, aki mostantól az újraindított DC-univerzumért felel, igyekezett úgy megfogni minden idők egyik legrégebbi szuperhősének karakterét, ahogyan azt Jerry Siegel író és Joe Shuster rajzoló is tette 1938-ban. Egyszer kínos, máskor túljátszott, megint máskor pedig komikus, de mindvégig legyőzhetetlen, bár erről majd néhány sorral lejjebb. Illetve idealista. Még a ruháját sem modernizálta Gunn, sokkal inkább a régi, pizsamára emlékeztető kosztümhöz ragaszkodott. És mindez így van jól: mert Superman a régi korok szuperhőse, akinek a történetét bárhogy is próbálják mai történetként eladni a DC-nél, nem fog sikerülni. Azaz Clark Kenthez pontosan azzal az érzékeny retró bájjal kell hozzányúlni, ahogyan még működni tud, és esetleg az újabb Pókember- vagy a Bosszúálló-filmeken felnőtt új generációnak is tud mutatni valami újat.
![]()
Kép forrása: imdb.com
Gunn alkotása ugyan hagy némi hiányérzetet, mégis tisztességes iparosmunka. Érdekes fordulat, hogy Superman
kutyája, Krypto is megjelenik, sőt, meg is menti őt — valójában éppen azért izgalmas az új reboot, mert hősünk mintha többet szenvedne, mint bármikor előtte a mozitörténelemben. Kudarcot vall, veszít, lelkileg és fizikailag is sérül. Legyőzhetetlen ugyan, mégis inkább úgy, ahogyan azt a ma oly népszerű életmód-tanácsadók mondják a közösségi oldalakon: ha elbuksz, állj fel, folytasd, és soha ne add fel! Meglepő fordulat, hogy Gunn egy percet sem vesztegetett az eredettörténetre. Az új filmben Superman már óriási tiszteletnek és csodálatnak örvend, olyasmit tesz azonban, ami csorbát ejt a hírnevén: beleavatkozik egy külföldi háborúba úgy, hogy ahhoz nem kap engedélyt az amerikai kormánytól.
Lois Lane-nel (Rachel Brosnahan) már három hónapja együtt járnak, kapcsolatuk kezdeti fázisa pedig egymás megismeréséről szól, ami számos szerethető és vicces jelenetben merül ki. Lex Luthor szerepében Nicholas Hoult szó szerint brillírozik: egy Elon Muskra emlékeztető milliárdos, aki mindent meg akar tenni azért, hogy elpusztítsa Supermant. Célja hősünk teljes megsemmisítése, melynek érdekében nanotechnológiával fejlesztett verőembereket, a kriptonitot, sőt, még közösségi médiás lejárató kampányokat is képes bevetni. A vicces karakter a mellette komikus ellenpontként működő influencer, Eve Teschmacher, akit Sara Sampaio alakít.
Az új Superman-film további erőssége, hogy több olyan párhuzamot is felvonultat, amely a képregényes világot oly ismerőssé teszi számunkra ma, 2025-ben. De ez akkor is egy szuperhősfilm, melyben Superman egyszer mókust ment (hogy lássuk, mennyire jótét lélek), máskor pedig érzelmesebb oldalát villantja meg. Az Acélemberben valódi sztárok alakították Clark szüleit (Kevin Costner és Diane Lane), most azonban Pruitt Taylor Vince és Neva Howell adnak valódi mélységet azoknak az embereknek, akik befogadták őt.
Egy szórakoztató, érzelmes mozi, mely Houltnak, illetve Brosnahan kisasszonynak köszönhetően még színészi játéban is tud nagyon sokat adni a nézőknek. A számítógépes trükkök kiválóak, sőt, időtállónak tűnnek — ezekből rengeteg van, bár a csaták egy kissé sablonosra sikerültek, a ma oly divatos pattogósan gyors vágásokkal. Christopher Reeve volt a valódi, karizmától duzzadó Superman, de szerettük Henry Cavillt is, aki egy sötétebb, árnyaltabb hőst tudott mutatni. David Corenswet szerintem rendben van, nagyon is szerethető, bár még korántsem ikonikus. Azt pedig, hogy mennyire lesz maradandó az új Superman-film, egyelőre korai megmondani — az viszont biztos, hogy ebben a világban ellennénk még néhány film erejéig, ez pedig nagyon jó jel.