A századelőn, 1911-ben Szabadkán, a Bácskai Hírlap újságírójaként dolgozott: 172 cikke, 400 lapnyi szövege a város gazdag művelődéstörténetének a része - Verseit melegség lengi be, az őszinteségnek adta át magát - Szabadkai karnevál címmel az Életjel 1982-ben megjelentette válogatott írásait Somlyó György előszavával és Dér Zoltán utószavával - Váratlanul érkezett Szabadkára, mint általában mindenhova, s még váratlanabbul távozott onnan, mint mindenünnen - Szenzációéhes volt és nyugtalan, újabb és újabb élmények után vetette magát - Az író a bohém élet mellékútjain tántorogva, sokszor váltotta tehetségét aprópénzre
,,A BÁCSKA! a Bácska! Ragyogó gyerekálom volt és színes képzeletmező nekem gyermeki öntudatomban s később a kamaszkor sihederéveiben. A Bácskában - gondoltam - oda fogok menni, ahol aranyat permetezik nyári éjszakákon a búza a gyönyörű kövér földek ölében, ahol széles vállú, sötét szemöldökű, drága bundás nábobok hóvirágnőket röpítenek finom és halk szánokon a puha, csillogó hóban. Oda fogok menni, ha férfi leszek, és ott jó és hű leszek az élethez és az emberekhez és oda fogok állni, ahol a szánutak összetalálkoznak, valahol a bácskai határ szélén és kiállva és mosolyogva az Isten szabad ege alatt, hajadonfőtt dicsérni fogom őket, az asszonyokat a szemük örök parazsáért, a férfiakat a homlokuk acéljáért. És így boldog leszek én az áldott és boldog földön'.
Oda akart meni, azaz ide akart jönni Somlyó Zoltán, a századelő magyar irodalmának egyik roppant rokonszenves, egyik legeredetibb, legvonzóbb alakja, aki nem mindennapi tehetségét gyakran aprópénzre váltotta, vállalva a bohém élet megannyi kockázatát. Ide akart menni, a Bácskába, Szabadkára, hogy őszintén valljon az itt látottakról, az emberekről, művészekről, irodalmi délutánokról a Szabad Lyceumban, Molnár Ferenc Testőréről - lejegyezvén, hogy a szerző a legközvetlenebb magyar színíró -, a Villa Kolonna táncosnőiről, Bíró Lajos Sárga liliomjáról, Lányi Ernőről és Geyer Stefiről, hangversenyükről a színházban, Lehár Ferenc operettjéről, A hercegkisasszonyról, Bródy Sándor A medikus című színjátékáról, Ibsen Nórájáról és Kísértetek című drámájáról, Oláh Sándorról, a szubrett Felhő Rózsi vendégszerepléséről, a városból távozó színészekről, a szabadkai kabaréról, a gramofonőrületről stb. Olvasottak voltak vasárnapi riportjai. 1911. szeptember 6-án jelent meg a Bácskai Hírlapban Csend van Palicson című verse. Ebből idézünk néhány sort: ,,És elutazott Kosztolányi, / kiért égnek e város lányi, / Palicson minden szerteomló, / nem ír róla több krokit: /s-ó /. Ezekkel a sorokkal vett búcsút Kosztolányi Dezsőtől, akinek nevével kezdte szabadkai szereplését. Barátságuk töretlen volt. Somlyó több versében megőrizte Kosztolányi szép emlékét, mindig szeretettel és hálával írogatott róla, a Nyitott könyv részleteiben is megemlíti. Kosztolányi egyik írásában Somlyó ösztönösségéről ír, beszél ,,homály"-ról és a szavak ,,virágzó zűrzavará"-ról, arról (is), hogy az írót nem elgondolások, hanem a tolla vezeti. Mindez azonban az olvasók szemében érdemnek tűnt, bár sokan azon a véleményen voltak, hogy Kosztolányi tapintatlan volt írótársával, barátjával, munkásságával, műveivel szemben. Azt is megjegyezte Kosztolányi, hogy Somlyó saját párolgó, forró mondanivalóját nem tudja ,,egységesíteni'. De 1926-ban Somlyó Zoltánt felmagasztalta mint lírai hőst, és mint embert felejthetetlen képbe sűrítette...
Az igazsághoz tartozik, hogy az irodalomtörténet a Nyugat-nemzedékhez tartozó Somlyó Zoltánt nem sorolta a legnagyobbak közé, azt állítván, hogy egyetlen művet hagyott maga után. Leggyakrabban azt vetették a szemére, hogy a bohém életforma sarában sínylődve nem is akart nagy művet alkotni, mert hát néhanapján arra adta a fejét, hogy bökverset, kuplét írjon, égett és énekelt, de hamis hangon is megszólalt. Nem volt ,,álma", bármiről szívesen írogatott, bármiről, ami a lelkét és a szívét megérintette, nem volt célja, hogy felnőjön barátjához, Kosztolányi Dezsőhöz, az érték közvetítőjének akart megmaradni. Különösképpen pedig itt, Szabadkán akart maradni, a színes karneválban, ahol a szabadkai aszfalt közismert szenzációi bújtak maskarába, s mennek félretaposott cipőjükben a ferencvárosi csibészek, a jasszok és a dülledt szemű apacsok.
Somlyó Zoltán 1882-ben született, 1937-ben hunyt el. A Zala megyei Alsódomborún látta meg a napvilágot. Jómódú kispolgári családban nevelkedett, majd több vidéki városban újságíróskodott, aztán Nagyváradról átkerült Budapestre, ahol gyorsan beverekedte magát a modernebb hangvételű magyar líra legjobbjai közé, de az ún. ,,hivatalos irodalommal', irodalomszemlélettel sohasem kötött békét. Emiatt mostohán bántak vele, mellőzötten élte le életét. Dél van című jelentős kötete 1910-ben jelent meg, Az átkozott költő 1911-ben. Verseiben Budapest életéről vall (Sötét baldachin, A doberdói Mária, Végzetes verssorok). A két világháború közötti években Somlyó Zoltánnak egyetlenegy kötete, műve sem jelent meg, Budapesten hunyt el mindössze ötvenöt évesen. Szegényen, megtörten, mindenkitől elfeledve adta meg magát a halálnak.
Az író Szabadkára 1911-ben érkezett - váratlanul. Szabadkai tartózkodása alatt csupán a Bácskai Hírlapban 172 cikket, tárcát, elbeszélést, verset, műfordítást, színikritikát, bökverset, interjút jelentetett meg. Akkor már ismert és népszerű író volt, a nagyvárai és a szegedi redakcióban végzett munkájára sokan felfigyeltek, legfőképp a Dél van című verseskötetére. A város napilapja így értesítette olvasóit a szenzációról: ,,Az országosan ismert kitűnő poéta és újságíró a mai nappal a Bácskai Hírlap kötelékébe lépett mint helyettes szerkesztő. Somlyó Zoltán előkelő tollát nem kell dicsérnünk. A Hét és a Nyugat, amikor Somlyó egyik kötete megjelent, őt mint az új irodalom egyik becsületes és nemesen érdekes tehetséget ismerte el'.
A Somlyó György előszavával, Dér Zoltán utószavával és jegyzetével (válogatásával és a szöveg gondozásával) megjelent Életjel-könyv (1982) bibliográfiájában valamennyi Szabadkán közölt Somlyó Zoltán-munka szerepel. (Több írását a Bácsmegyei Napló is átvette.) Mintegy négyszáz lapnyi írás Szabadkáról az örökség egy ágrólszakadt újságírótól, aki azt is megírta, hogy a művészetekkel mostohán bánik a város (akkor, 1911-ben).