Ki ne szeretné, ha valaki időnként aggódna helyette, felvállalná a konfliktusait, befejezné a mondatait, esetleg csodálattal bámulná, amitől különlegessé válna a hétköznapi élete? Nos, akinek már eszébe jutott ilyesmi, esetleg munkanélküli, és nem tud mit kezdeni magával, az nézze meg Carole Fréchette: Simon hét napja… már ha érdekelne bárkit is című előadást. Nem biztos, hogy a felsorolt ötleteket a saját életünkben is alkalmazhatónak találjuk, de jól szórakozunk, ami szintén nem elvetendő dolog.
A darabot hosszabb (kényszer)szünet után a Zentai Magyar Kamaraszínház tűzte ismét repertoárra. Változás a szereposztásban történt, januártól ugyanis Mezei Zoltán formálja meg Simon alakját. A többiek a „régiek”: Nathalie-t Gál Elvira, Léót Huszta Dániel alakítja. A videót Baráth Attila készítette, a jelmezterv Pešić M. Aleksandra — Anyuska és Bálint Csaba munkája, a zeneszerző Bakos Árpád, a dramaturg Brestyánszki B. R. A szöveget Pacskovszky Zsolt versfordításainak a felhasználásával a zentai színház részére Lázár Szűcs Anikó ültette át magyarra, rendezte Vukosavljev Iván. 
Simon Labrosse munkanélküli, de ötlete annyi, mint a tenger! Nap mint nap új foglalkozást fedez fel magának, hogy végre egyenesbe kerüljön. De hiába végtelen kreativitása, tervei sorra kudarcba fulladnak. Simon mégsem adja fel, mert jól tudja: akármilyen könyörtelen legyen vele a sors, mindig van remény. Ezúttal barátaival, Leóval és Nathalie-val egy színházi előadás megrendezésén fáradozik, melyben hét napot mutat be az életéből. Simon abban reménykedik, próbálkozásai láttán a publikum felismeri munkája hasznosságát, és segít előremozdítani megfeneklett életét — olvashatjuk a programajánlóban. Mezei Zoltán így mutatta be a cselekményt. 
— Nagyon érdekes, szimpatikus emberi történet. Van egy főhős, aki azt érzi, egy helyben áll, vagy inkább lefelé halad az élete, mintsem előre. Különböző furcsa ötletekkel áll elő, mint például a lelkiismeret-könnyebbítő — adjon egy kis pénzt, majd én aggódom maga helyett, érzelmi kaszkadőr — bízza rám a komplikált családi vitákat és helyzeteket, majd én megoldom, esetleg magánközönség vagy gondolatbefejező. Miközben nézzük, az is önkéntelenül felmerül az emberben, hogy ez a fickó komplett-e. Butának nem mondható, együgyűnek sem, inkább naiv, de jó beszélőkével megáldva. A foglalkozása, az iskolai végzettsége ki sem derül, de olyasmik kerülnek felszínre, ami a mai embert bántja, ami esetleg egy kicsit felrázná a Csipkerózsika-álmából. Ha belegondolok az életembe, ha belenézek a másiknak a szemébe, ha elgondolkodom a baján, emberi szóval szólok hozzá és érdeklődöm a problémái felől, akkor talán az ő életén kívül megkönnyítem a magamét is.
Simon ezekben a furcsa vállalásokban sokszor társadalomkritikát fogalmaz meg. Például a magánközönségben azt állítja, mindegy, hogy az illető, akit nézünk, mit csinál, attól, hogy figyeljük, máris izgalmassá válik az élete. A mai élet visszásságaira mutat rá a különös ötleteivel, a végén pedig azt mondja, ha az embernek nem marad semmije, még akkor is megmarad az élete, amit elmesélhet. Ha ez még egyáltalán érdekel valakit!
Nekem egyébként a kamaradarabok a kedvenceim, nagyon szeretem játszani is, rendezni is őket. Úgy vélem, a kamara- vagy stúdiószínház éppen a néző és a színész közti falat igyekszik lebontani, hiszen a közönség is a színpadon ül, lát minden rezdülést, még azt is, ha a szereplők arcán legördül egy izzadtságcsepp. És az is jó, hogy a Zentai Magyar Kamaraszínház ilyen bátran nyúl az aktuális témákhoz, gondoljunk csak az előző bemutatójukra, a Jóccakát, mama! című előadásra. A Simon hét napjában van ugyan humor, de komoly, elgondolkodtató a tartalma.